Tavalyhoz hasonlóan idén is a választott pólóval vagy bögrével háláljuk meg, ha valaki támogatja az Egyesületünket. Közkívánatra most már van női póló is és férfi méretben már választható XXXL is. A női póló magasabb minőségű, V nyakú. A férfi pólót 2700, a női pólót 2900, a gyermek pólót 2300 Ft támogatásért cserébe küldjük, és postaköltség továbbra sincs.
A rendelés menetét, a mintákat, és az információkat ide kattintva érhetitek el.
Olvashattátok a Brudzáról és a Brundzával készült cikkeket, interjúkat a Rallydream és Vancello blogokon, az Autonavigator.hu-n, és az Oltimer-Youngtimer egy elkövetkező számában is egy nagy lélegzetű interjú fog megjelenni vele, így én inkább néhány műhelytitkot, reakciót, és kis sztorikat osztanék meg a látogatása kapcsán.
A gondolat a tavalyi OT Expo vége felé merült föl bennünk, hogy milyen ütős program lenne kiállítani majd a 2103-as évfordulója alkalmából a Mamidakisz autót, amivel 6. lett a 76-os Akropolisz rallyn. Sajnos hamar kiderült, hogy az az autó már nincs meg, de akkor jött az ötlet, hogy miért ne magát a varázslót hívjuk meg. Persze azt se tudtuk, hogy él-e, hal-e, így egy kis kutakodásba került, míg kiderült él, sőt, a Litván Automobil Klub elnöke, és saját veterán autó múzeuma van. Belekerült egy kis emailezésbe, telefonálásba, amíg megszereztem a litván követségről a mobilszámát, ezután egy kedves ismerősöm, Fekete András segítségével, aki egyébként a híres Autó-motor képeket készítette a 1976/13-as szám hátlapjára, felvettük vele a kapcsolatot. András, és Attila felesége segítségével néhány további telefon után már le is fixáltuk, hogy két autót kölcsön ad a kiállításra a múzeumból, és ő maga is ellátogat hozzánk. Mondanom sem kell, oda meg vissza voltam az izgalomtól. Az autók szállítását, és a hotelt az OT Expó szervezői állták.
Az autók csütörtökön reggel tréleren, Stasys Brundza pedig szombaton este érkezett repülőgéppel. Öt Zsiguliból álló konvoj ment érte a reptérre (amiből kettő egy gyors termosztát cserére kiállt a pitbe a Gyömrői úton -köszi Zsolti!), és végre találkozhattunk a szerény, barátságos úriemberrel, a vilniuszi varázslóval. Akinek nyilvánvalóan fogalma sem volt arról, mit jelent a Lada Magyarországon, és mit jelent az ő neve (Érdemes megjegyezni, hogy a litván rallyban csak egy Lada indul, és a márkának semmiféle kultusza nincs). A szálloda halljában azonnal bele is vágott a történet mesélésbe, ahol Kalmár Tibi édesapja volt a segítségünkre tolmácsolással, és akkor talán már kezdett derengeni neki, hogy valami itt van, mert Tibi még az autóját is aláíratta vele, a barátnője pólójáról nem is beszélve. De ezt még valószínűleg elhessegette magától azzal, hogy van itt egy tucat mániákus, akinek elgurult a gyógyszere.
Másnap viszont nem maradhatott kétsége, itt vagy egy országnyi elmeszanatórium van, vagy tényleg ekkora rajongás övezi a Ladát, és őt is. Az újságírók, autogram kérők, és fényképezkedők szó szerint megrohanták, az első interjú után (amiről nyilván azt hitte, hogy ennyi volt), körül akart nézni, de el kellett tántorítanom, még hosszú órákig nem tudta megnézni a kiállítást, egyik interjút adta a másik után. A legfurcsább az volt számára, hogy olyan fiatalok jöttek csillogó szemmel kezet rázni és egy fénykép erejéig mellé állni, akik az ő aktív versenyzői karrierje idején még meg se születtek.
Azért persze sikerült körülnéznie, és szakértő gyűjtőként is elismeréssel szólt a felhozatalról, és a minőségről.
Este vacsorázni vittük az egyesület néhány tagjával, és a lőrinci Kakasban megtudtunk néhány érdekes információt a magánéletéről. Kiderült, hogy 2001-ig saját vállalkozását vezette, mely a litván VW vezérképviselet volt, mióta azt eladta, a litván közlekedési miniszter közlekedésbiztonsági tanácsadója, és ezen kívül a több, mint 100 autóból álló saját autógyűjteményével foglalkozik aktívan. Befolyásos, jómódú embernek számít Litvániában, közeli barátja a litván elnök, historic versenyeken a navigátora szokott lenni. Azt is megtudtuk, hogy a saját kertjét kis traktorral maga nyírja. Elmondta, hogy a sebességet a mai napig szereti, így rákérdeztünk arra is, hogy a kemény szovjet időkben, ha bemérték, mi volt a következménye. Erre csak mosolygott és elmondta, hogy volt pecsétes papírja arról, hogy ő mehet amennyivel akar. Ma már pecsétes papírja nincs, de azért Litvániában még mindig nem büntetik meg, pedig volt rá eset, hogy a munkahelye és a lakóhelye között rendszeresen kinn radarozó rendőrök pénteken őt megállítva megkérdezték tőle, hogy mégis mit gondol, a héten hányszor mérték már be, mire ő háromra tippelt, de a jó válasz az öt volt.
Eloszlatott néhány tévhitet és legendát is. A VFTS nem a szovjet fegyveres erők kötelékén belül (és főleg nem egy tengeralattjáró bázison, az amúgy a szárazföld belsejében lévő Vilniusban) volt, sőt az ő csapata még csak nem is a gyári Lada csapat volt, noha természetesen komoly állami támogatás állt mögötte.
Az is világos volt, hogy a legnagyobb sikerének a 1974-es Tour d’Europe-on aratott győzelmét tartja, amin 15 nap alatt 15 országon keresztül, 15000 km-t megtéve utasította maga mögé a kor legjobb nyugati versenyzőit egy Moszkvics 412-vel. Itt nem csak egyéniben, de csapatban is bajnok lett.
A 10 szovjet rally bajnoki címét is büszkén említette, és persze hangsúlyozta, hogy Rally VB futamon keleti versenyző soha nem ért el jobb eredményt, mint ő 1976-ban Görögországban. Megtudtuk azt is, és ezzel el is dőlt egy régen vitatott kérdés, hogy a szóban forgó 2103-as 1600-os motorral volt felszerelve, de arra sajnos nem emlékezett, hogy az már egy gyári 1600-os motor volt, vagy 1500-ösből készítették.
Az Akropolisz rallyról beszélgetve valaki megemlítette, hogy ott bizony gyakran klímával mennek a versenyzők, olyan a hőség, mire ő elmondta, hogy neki bizony teljesen rátolt fűtéssel kellett mennie, mert csak a fűtőradiátorral és a fűtő ventilátorral együtt volt elégséges a motor a hűtése. Így talán még nagyobb értékű az a híres eredmény.
Megkérdeztük, hány baleset szenvedett már, a válasz az volt, hogy 12 súlyosabb balesete volt, de ez mind versenyen, vagy edzésen, így annak ellenére, hogy szeret hajtani, közúton sose balesetezett, pedig hajmeresztő történeteket mesélt az éjszakai hosszú száguldásokról a versenyek között. Büszke volt a munkájára amit a közlekedésbiztonság terén végez, és sok javaslatát, intézkedését is elmesélte nekünk.
A látogatás utolsó, de számomra is fénypontot jelentő része volt a Havassy Péternél, minden magyar Lada reszelők védőszentjénél tett látogatás. Ezúton is köszönjük Péternek, hogy a szabadságáról hazatérve tudott velünk és a vendégünkkel foglalkozni, és kimerítően bemutatta, mit is jelent ma egy csúcs Lada motor.
Hadd mutassak meg még egy érdekességet, ez a VFTS kulcsa:
A kötelező orosz nyelvtanulásból kimaradtaknak: a cirill betűs felirat “Cпорт Жигули” annyit tesz, hogy Sport Zsiguli.
Nyilván nekem nem újdonság, hogy mit jelent Magyarországon a Lada, de még én is meglepődtem, hogy ő neve mit jelent sokaknak. Hogy csak néhány momentumot említsek: 25 körüli anyuka, aki a kisfiát is elhozta bemutatni, mert a a kisfiú már a pociban egy VFTS-ben veretett miközben anyuka navigált az apukának a rallyn, a versenyző, aki miatta jött a Velodromra, hogy ajándékba hozzon videót, és posztert a saját VFTS-ről, és megköszönte neki azt az autót és azt az élményt amit az autója okozott neki éveken keresztül, Csanádi Róbert, aki saját könyvét hozta el neki aláíratni, azon az oldalon, ahol a Brundza autójának képe volt. És végül egy levélrészlet, amit nekem címeztek: …”mindenkinek köszönöm, hogy meghívtátok Brundzát! 
Életem egyik legnagyobb napja volt ez így, azt hiszem Lada – és főleg VFTS – témában már nincs feljebb. Az élmény még feldolgozás alatt, mert egyszerűen nem hiszem el.
Még egyszer köszönök mindent!...”
Sokszor, sokan megkérdezik, hogy érdemes-e, és ha igen miért csinálni ezt a hobbit, az időt, energiát, pénzt rászánni? Hát azt hiszem a fenti visszajelzések magukért beszélnek.
Végül hadd említsem meg, hogy a Brundza látogatás nem jöhetett volna létre a feleségem türelme, és áldozata nélkül, hiszen amíg én öt napon keresztül lényegében szórakoztam, ő a három kis gyerekünkkel otthon tartotta a frontot egyedül. Köszönöm neki, és köszönöm mindazoknak, akik nagyban és kicsiben hozzájárultak a látogatás és a kiállítás sikeréhez.
Minden egyesület jövőjének záloga az utánpótlás nevelése. Erre tekintettel az idei OT Expón kiemelt figyelmet fordítottunk arra, hogy a gyerekeket már óvodás korban rászoktassuk a Zsigulik szeretetére. A mosolygós arcok egyértelműen igazolják, hogy szép jövő áll előttünk. Alább a hétvége legjobban sikerült baba fotói Tompa Gábortól, katt a kis képekre!
Azon tűnődtem, mit is tudhattak a magyarok 1976-ban a vilniuszi varázsló zseniális eredményéről, az abszolút 6. helyről 1976-ban. Hát bizony nem sokat, és azt sem igazán hivatalos forrásból. Az Autó-Motor ugyan egy teljes hátlapot és rövid tudósítást szentelt neki, de ennyi volt.
És hogy honnan tudom, hogy ez a forrás is félhivatalos? Hát ennek is érdekes története van. Egy kedves ismerősömet, akiről tudtam, hogy autóversenyző és újságíró is volt a múltban, kértem meg januárban, mivel jól tud németül, hogy segítsen nekünk meggyőzni Brundzát, hogy legyen a vendégünk az idei Oldtimer Expón, és ha lehet hozza el pár autóját. Most amikor keresgéltem a régi cikkeket, megütötte a szemem a szerző neve. A kedves ismerőst Fekete Andrásnak hívják. Nézzétek meg a képaláírásokat. Mikor rákérdeztem, kiderült, igen ő az, igazából neki sem jutott eszébe. Elmondta, hogy valahogy „véletlenül” úgy sikerült szervezni a 3 évente engedélyezett nyugati nyaralást, hogy épp a rally is beleesett, így lett az AM tudósítója, és készültek el a sokszor idézett képek. Hát ilyenek a véletlenek!
És ne feledétek, a közelgő hosszú hétvégén OT Expo és Millenáris Velodrom Stasys Brundzával és Zsigulikkal.
Idén is megrendezésre kerül az Oldtimer Expo, új helyszínen, és természetesen a Veterán Zsiguli Egyesület megint ott lesz. Idén a 2102 típus 40. évfordulója alkalmából a veterán autó felújítás stációit mutatjuk be standunkon kombi Ladákon keresztül. Ám emellett hozzájárulunk az OT Expo idei egyik fő témájához, a vasfüggöny mögötti autóversenyzés bemutatásához, mégpedig nem is akármivel. A ladás versenyzés atyját, a legendás versenyzőt és konstruktőrt Stasys Brundzát hívtuk meg díszvendégnek Litvániából, és két versenyautóját, a Gr II-es 21011/1600R-t 1977-ből és a 1982-es VFTS-t is elhozzuk.
Infók az OT Exporól:
OT Expo (április 27–30.)
Gyermekeknek 6 éves kor alatt ingyenes a belépés.
Gyermekek 6–16 éves kor között diákigazolvány felmutatásával: 1400 Ft
Teljes árú jegy (16–65 éves kor között): 2800 Ft
65 éves kor felett: 1400 Ft
Csoportos kedvezmény csak a pénteki napon (04.27.):
10 főnél nagyobb csoport tagjainak 2000 Ft/fő, és 10 főnként + 1 fő számára ingyenes
Millenáris Velodrom (május 1.)
Beléptidíj korhű öltözetben: 1200 Ft (65 év felett és diákigazolvánnyal 12–16 év között 500 Ft),
Hétköznapi viseletben: 2500 Ft
12 év alatt mindenképpen ingyenes a belépés.
Az Expo egyéb programjairól, az ott látható autókról az OT Expo Facebook oldalán és a totalcar cikkeiből tájékozódhattok.
Tompa Gábor barátunk orvosai nagyot hibáztak, nem tiltották el súlyos Zsiguli függősége kezelése közben az internet használatától. Ott meg, mint tudjuk, ami nem pornó, az leginkább kívánatos Zsiguli hirdetés. Hát talált egyet, és utána eredt. Saját szavaival mondja most el az 1600-os beszerzésének történetét.
Lelkes amatőrként immár egy éve vadászom a Zsigulikat és csatolt (alkat)részeiket. Ennek keretében újra felfedeztem Magyarország minden szegletét Ábrahámhegytől Debrecenig, Bonyhádtól Ózdig. Novemberben attól sem riadtunk vissza Bóna Zolival és Rónai Marcival, hogy Lengyelországba menjünk a „jó fogás” reményében. Útjaim azonban leginkább csalódással végződtek. Borzalmas autókat találtam a vágyott különlegességek helyett.
Egy „hibátlan” belső a Balaton Felvidékről
Egy húsz éve fűtött garázsban álló 1971-es, mely számos macskageneráció szülőszobája volt
Az alváz nélküli Zsiguli Lengyelországban
Az épeszű olvasó azt gondolná, hogy ezen élmények és autók alaposan megedzik az ember elméjét, és előbb-utóbb felhagy azzal, hogy ilyen kirándulásoknak tegye ki magát. A veteránbolond azonban másként működik, a kudarcok nem szegik kedvét, sőt, egyre elvetemültebb kalandokba bocsátkozik a várva várt beteljesülés reményében. Így van ez velem is. A lengyelországi út nem tántorított el attól, hogy tovább keressem álmaim 2106-osát. Éppen külföldre készültem, amikor egy furcsa hirdetést találtam a mobile.de-n. „Lada Other” megnevezés alatt egy piros 2103-as hátterében ott kéklett egy 06-os kontúrja.
Takarásban a mobile.de-n 
Az ötszáz eurós áron kívül a hirdető mást nem közölt az autóról, ezért gyors e-mail írásba kezdtem. A válasz nem váratott sokáig magára. Éppen a reptéren bambultam a telefonomra, amikor befutott az eladó, Pavel levele: az autó 203 ezres alvázszámú és a levélhez csatolt képek tanúsága szerint meglehetősen jó állapotú. A további önfeledt ügyintézést csak az nehezítette, hogy még a képek végére sem értem, máris megkezdődött az utasok beszállítása. Nem volt mit tenni, a reptéri buszon gyorsan hívtam Marcit, hogy megtudjam, mit is jelent gyártási évben az alvázszám, aztán Zolit, hogy szombaton ráér-e felfedezni Česke Budejovicét. Mindkét választ megkaptam: az alvázszám 1978 közepére utal, és Zoli is közölte, hogy „végül is” ráér velem tartani. Az elkövetkező két órában aztán volt időm azon gondolkodni, hogy mindezt hogyan fogom otthon előadni…
Állandó cinkostársaimat, Norbit és Attilát is bevontam a tervbe. Attila lelkes volt, Norbi inkább fásult. De végül ő is rátapintott a lényegre: „egy korai ezerhatos mindig megér 500 eurót”. Ez kellő lendületet adott ahhoz, hogy megírjam Pavelnek a jó hírt: megvenném az autót és szombaton el is hoznánk. Talán meglepte határozottságom, de végül – egy nap gondolkodás után – igent mondott. Megígérte, hogy szombatig nem adja másnak az autót. Menjünk, várni fog. Miután a terv révbe érni látszott, elöntöttek az elmúlt egy év emlékei. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mi lesz, ha ismét lyukra futok, 500 kilométer megtétele után ott állunk majd valami fényképeken kisminkelt romhalmaz előtt. Marci sajnos ezúttal nem tudott csatlakozni, mert halaszthatatlan dolga támadt. Legkedvesebb Volga kombiját várta haza. Így történt tehát, hogy egy márciusi szombaton, reggel hatkor Zolival kettesben vágtunk neki a kalandnak.
Út közben tovább latolgattuk az esélyeket. Azon gondolkodtunk, a lengyel úthoz hasonlóan vajon lesz-e vicces híradás ezen vállalkozásunkból? Érdekel-e majd bárkit, ha egy normális autót találunk? El merjük-e mondani bárkinek, ha nem…? Amikor megérkeztünk a tetthelyre déja vu érzésem támadt. Ebben a faluban sem voltak utcák, a házszámok kiszámíthatatlanul követték egymást, csakúgy mint az alváz nélküli Zsiguli falujában, Lengyelországban. Az udvarba lépve pedig békésen kapirgáló tyúkok fogadtak bennünket. Te jó ég! Lengyelországban is baromfik sorfala között vezetett az út a borzalmas állapotban lévő Zsigulihoz. Csak nem ismét ez lesz a vége??? 
A cseh tyúkokat azóta jobban szeretem
A takaros porta végében álló pajtához közeledve azonban egyre jobban csúszott a szám széle a fülem irányába. Az autót megpillantva egyre inkább azt éreztem, hogy ezúttal nem estünk pofára, az várt bennünket, amire titkon számítottunk. Sőt!!! 
Aki kapja, marja…
Az autó valóban 107 ezer kilométert futhatott és egy-két horpadástól eltekintve nagyon jó benyomást keltett. Az orrán egy korábbi karambol nyomait hordozza, de talán ennek köszönhető a (kicserélt) hűtőrács szinte hibátlan állapota. A belső kárpitokat nem kímélte az UV sugárzás, de az ajtókárpitok szép egyenesek, a szőnyeg mint az új. Az üvegek gyáriak, felváltva 77-ből és 78-ból. Egy szó mint száz, egy kiváló felújítási alap, mely méltó társa lehet Attila, Vaskó és a többiek „ezerharcsáinak”. 
Zoli – bár nem látszik rajta, de – imádja ezt az érzést
Nekiláttunk hát felpakolni az autót és miután utolsó euro centjeinket is ott hagytuk Pavelnál pár kurrens alkatrész ellenében, boldog elégedettséggel indultunk haza. Kedvünket az osztrák autópályán „átnéző” autósok becsmérlő pillantása sem tudta elvenni, akik tekintetéből csak úgy sugárzott a kérdés: „Mit húznak ezek elmebetegek maguk után???” Egy Zsiguli tolt minket egészen hazáig:
Én csak Bóna Zoli rezignált megjegyzését tenném még hozzá: „Kellett, mint egy falat kenyér!” Gratulálunk, és várjuk majd a találkozókon!
Egyesületünk öt tagja meghívást kapott észak-német klubtársainktól, Roberttől és Thomastól egy hétvégére, hogy megbizonyosodhassunk arról, élnek tőlünk nyugatabbra is hasonló elmebajban szenvedő márkatársak. Az úton megtekintettünk három, a professzinalitás eltérő szintejein lévő magángyűjteményt, ahol bőven megkaptuk a keleti veteránjármű adagunkat. Rónai Marci beszámolója következik az eseményről. (A kapcsolódó képgalériát itt találjátok, és előre elnézést kérek a képek minőségért, februári borús időben, rossz fényviszonyok közepette, általában nulla perspektívából, gyenge gépekkel, hozzá nem értők készítették őket.)
Hamar összeállt a rajtra kész csapat Attila, Norbi, Zoli, Gábor és jómagam személyében.
Tehát csütörtök délután Gábor leszállított Zolit és engem gyűjtőfuvarban Norbiékhoz Dunaszegre, ahol később Attila is csatlakozott hozzánk. Norbiéknál a kiadós vacsorát követően még kiadósabb beszélgetés kezdődött az alvás helyett. Miután végre nyugovóra tértünk (volna), kiderült, hogy Norbi két bájos vizslája alvászavarban szenved, ráadásul ezt a lakáson belül teszik és felváltva járkáltak a megfáradt csapat különböző matracokra kihelyezett tagjai között, nem sok pihenést engedélyezve. Ehhez mérten mámorító érzés volt hajnali négykor az ébresztő, de ha menni kell, hát menni kell
Rajtra készen…
Norbi Mazda 6-os kombija színültig telt velünk és a csomagokkal. Még síbox is került a tetőre, hogy teljes legyen a terhelés. Nekivágtunk végre az útnak. Szlovákiában már nagy pelyhekben esett a hó, később viharos széllel, hóátfúvással fűszereződött a az utazás. 140-es tempónál – miközben arról beszélgettünk, hogy az asszonyok szemében megbocsáthatatlan bűn lenne egy zsiguli-túra közben összetörni magunkat – már többet égtek a kipörgés- és blokkolásgátló visszajelzői a műszerfalon mint nem. De hát haladni kellett, hisz jó ügy érdekében jártunk.
A fantasztikus kirándulóidő egészen Prágáig megmaradt, ha amúgy nem lett volna elég a – talán sokak számára ismert – betontáblás autópálya fogtöméslazító rázkódása.
A német határnál aztán kitisztult az ég és ez úgy látszik többünket beteges gondolatokra inspirált, miszerint, ha már itt vagyunk, mit sem számít egy aprócska 200 km-es kitérő Eisenbergbe, a keletnémet Zsigulik egyik fellegvárába. Bizonyára többen figyelik a mobile.de hirdetési oldalait, és az ott található korai 2103-asok kínálatát. Bóna Zoli híres ’74-es 2103-asa is innen, Eisenbergből való egy helyi gyűjtőtől, Andreas Rufferttől, aki a környékről, Litvániából és Csehországból szinte mindent összeszedett ezzel tetemes gyűjteményt felhalmozva.
Mellesleg, éppen hirdetett egy ’76-os 2106-ost, mely szintén nem hagyhatott minket hidegen. Gyors telefon a tulajnak és máris letértünk a tervezett útvonalról. Eisenbergbe érve hamar megleltük a Zsiguliktól hemzsegő udvart, ám a tulaj érkezéséig már nem tudtuk visszafogni magunkat és ostrom alá vettük a zárt raktárakat. Felderítő egységeink fényképezőgéppel a kezükben igyekeztek elrugaszkodni a földtől és a légyköpte ablakokon át fotózták a bent zsúfolódó csemegéket. Kicsit sem voltunk feltűnő látvány…
Ha rövid a nyakad, toldd meg egy fényképezővel…
Ezenközben végre megérkezett a tulaj édesanyja, egy aranyos idős hölgy, akiről gyorsan kiderült, hogy echte magyar. Ennek köszönhetően saját anyanyelvünkön folytatódhatott a társalgás. Mire Andreas, a tulaj is megérkezett már tisztában voltunk a néni életének legfontosabb állomásaival. Ezután gyönyör teli három óra következett, melyhez a néninek csak annyiban volt köze, hogy fordította fiával folytatott beszélgetésünket.
Összesen mintegy 100-120 autót láthattunk, melyek között ott voltak a tulaj legféltettebb kincsei is. Bennem akkor állt meg az ütő, amikor megpillantottam saját szürke kombim totális ikertestvérét, persze gyári fényezéssel, 71000 km-rel, teljesen eredeti állapotban. Majd egy ’78-as élénk kék 2106-os következett hasonlóan makulátlan állapotban.
Korai Zsiguli kombi 1973-ból, eredeti állapotban
A Szovjetunió bemutatóterme Eisenbergben I.
Persze, volt még itt nagyon sok kincs: az egyik autó tetején ott szerénykedett egy komplett ’74-es almazöld belső, mely szinte kérlelt, vigyük magunkkal haza. Mondanom sem kell, gazdája ezt másképp gondolta… Szinte már szóra sem érdemes egy bordó, gyárifényes, 42000 km-t futott, ’73-as 2101, és a keleti típusok egyéb különlegességei.
A Szovjetunió bemutatóterme Eisenbergben II.
Azért gyűjtő barátunk nem volt minden típusban teljesen jártas, így a nap fénypontja volt számomra, amikor büszkén mutogatott, valóban korai, ’71-es M24-es Volgájának típusidegen hátsó lámpáira felhívhattam figyelmét. Aki ismer, tudja, hogy ilyen téren nem ismerek könyörületet!
A hosszúra nyúlt látogatásunk közben lassan eszünkbe jutott, hová is tartunk valójában. Így könnyes búcsút vettünk új barátunktól és ismét begyömöszöltük magunkat a Mazda hátsó ülésére, hogy átadjuk magunkat az újabb többórás zsibbadásnak.
Sok jó ember, kis helyen bizony elzsibbad.
Attila a lovak közé csapott és 200-as tempóval száguldottunk Güstrow felé többször levillogva a helyi versenyzőket. Segített is a tempó, mert kisvártatva megérkeztünk Hanzaföldre, a Rostock szomszédságában található kisvárosba, vendéglátóinkhoz.
Német barátaink Robert és Thomas egy takaros kis panzióban foglaltak nekünk szállást, s mivel már elég késő volt, meg amúgy is elkínzott ábrázatot vágtunk az utazás fáradalmaitól, úgy gondoltuk, vacsora és gyors alvás következik. Hanzavidéki „betegtársaink” azonban ellentmondást nem tűrve egyik garázsukhoz citáltak, ahol egy Togliatti emblémás, még kézzel összeszerelt ’70-es bordó Zsiguli nézett velünk szembe igen lelombozó állapotban, Zolihoz könyörögve gyógyulásért.
Ki látott már ilyet (legalább vitrinben)? Meg is éri az autó beszerzési árának talán felét is önmagában.
Az elmúlt 42 év során az autóból elég sok minden az enyészeté lett, felújítása nem kis kihívás lesz.
Itt adódott alkalom a hozott ajándékok átadására is, némi bort, szalámit, 2103-as díszléceket és egy valóságos, új 2103-as külső tükröt kaptak ajándékba, melynek beszerzése még nekem is komoly fejtörést okozott. De meg kellett oldani, hiszen már csak ez hiányzott Robert szépséges, citromsárga ’77-es 2103-asáról.
A mustra után barátainknak is eszébe jutott, tán éhesek vagyunk, így zárás előtt öt perccel beestünk egy igazi güstrow-i gyrosbárba, ahol enyhítettünk fájdalmainkon. Vendéglátóinknál némi borozás, beszélgetés következett, mely után végre nyugovóra térhettünk. Rózsás álmainkhoz az élményeken és fáradtságon túl hozzájárult a Zoli által hozott egészségügyi vodkásüveg körbejárása is.
Másnap a kiadós panzióbeli reggeli után ismét megjelentek vendéglátóink újabb kalandokra invitálva bennünket.
Első napirendi pont Robert sárga 2103-asának megtekintése volt. Az autó elszállásolása megszégyenítette volna a László kórház legszigorúbb karanténját, mivel garázsán belül teljesen bezárt átlátszó fóliasátorban lakik az autó. Mint utóbb kiderült, az elsőre mosolyt fakasztó látvány nem túlzás, mert a garázs önmagában nagyon magas páratartalommal rendelkezik, így Robert ezzel az oxigénsátorral és benne páraelszívó granulátummal védi kedvencét a gyilkos kórtól, az oxidációtól. Egyébként ez az autó színre-szagra-korra ikertestvére Gábor 2103-asának.
Zsiguli-virológia
Ezután meglátogattuk Thomas fehér ’78-as 2103-asát, mely nem is olyan rég még Attila gyűjteményét gazdagította. Az autó még mindig nagyon szép. Thomas boldog vele és egyedi muzeális rendszámát még Hajdók Tibi barátunk is megirigyelné…
A német OT is jó áll neki…
Ugyanezen garázsban még fellelhető volt Thomas egyik barátjának 66′os Ford Mustangja is, melynek látványa némileg elbizonytalanított bennünket azon hitünkben, hogy valóban az Ezeröcsi a világ legszebb autója. (A szerző magánvéleménye, a weboldal üzemeltetői, szerkesztői semmiféle felelősséget és sorsközösséget nem vállalnak a következményeiért. 
)Láttunk még itt ’77-es korai 1-es Golfot gyári állapotában, és egy kibelezett Záporjózsit kormányánál békebeli stokedlivel.
Tényleg szebb mint egy Zsiguli?
Harmadik napirendi pontunk volt talán mind közül a legbrutálisabb: a pütnitzi technikai múzeum meglátogatása. Ez a gyűjtemény a helyi veterános társadalomnak köszönheti létezését. Egy a Wehrmacht által épített, majd a szovjet hadsereg által 40 évnyi ideiglenes állomásozásra átvett légi-támaszpont területén működik, három hatalmas vasbetonhangárban, közvetlenül a Balti tengerhez kapcsolódó édesvizű tó partján partján.
Minden megtalálható itt ami gép: elsősorban a katonai járművek skálája teljes, de autókból, motorkerékpárokból, buszokból és teherautókból sem volt hiány. Már maga a három épület mérete és kora is megdöbbentő, de a „beltartalmat” látva mindannyiunk szája tátva maradt. Nem egy jármű M zárolt, null km-es volt. Gyári új állapotú KraZok, Uralok, Ifák, Tatrák, Zilek, rakétahordozó és kilövő platformok, önjáró tankalvázas pontonok, tankok, önjáró lövegek, még néhány MIG és helikopter is. Ekkora gyűjteményt egyben még Oroszországban sem láttam!
Akit a Kraz füstje megcsapott…
Korai Tramp, még standard műszerfallal
Trabantsor, Tramppal az élen
21011-es Volkspolizei gyári állapotban
Parancsnoki Gaz 69 a korai fajtából
Igazi kincs a ’49es Zim, amiért orosz barátaink egész gázmezőket ajánlottak
Már a késői változat, de így is ritkaság a Nagypók kombi
Ilyen hátsót kevesen láthattak élőben
965-ös Zapó. Nálunk a KERMI nem engedélyezte
Már a 24-es kombi is ritkaság ebben az állapotban
Sajnos sok helyen beázik az épület, ez károkat is okoz, de az értékesebb járműveket védett helyeken tárolják. A „Gaz sor” valósággal letaglózott. Először a ’49-es korai Zim látványa, amelynek különlegessége a KGB-s paranoia miatt az alvázszám hiánya, majd a ritka 14-es Csajka, végül a Volga sorozat adta meg a kegyelemdöfést. Kábultam bámultam a ritka M22-es kombikat, melyből két darab is ott állt a sarokban, igaz erősen restaurálandó állapotban. (Nekem is van a gyűjteményemben egy ilyen autó, hasonlóan súlyos állapotban.) A kábulatból csak Attila rosszalló tekintete hozott vissza a valóságba, amikor nekem szegezte a kérdést: „hogyan lehet egy ilyen ormótlan romhalmazért lelkesedni???”
M 21-22 Volga-sor. (Itt kezdtem rosszul lenni…)
A Fehér Holló. Volga M 22
Tovább haladva azért Attila sem tudott ellenállni a jóval fiatalabb M24-es kombi látványának, mely szinte új állapotban tetszelgett a hangár közepén.
Ketten a Csajka kényelmes hátsó ülésén terpeszkedve azért az elnök elvtársat is sikerült mosolyra fakasztanom, amikor a szemközti pótszékről a “tolmácskisasszonyokat” hiányoltam.
Elnök elvtársak a ZIM hátsó ülésén
A lett pártfőtitkár szolgálati 14-es Csajkája
Idegenvezetőnk, látva lelkesedésemet a szovjet járművek iránt, külön kirándulásra invitált a hatalmas polcokon sorakozó alkatrészek rengetegébe. A számtalan gyári új alkatrész láttán a többiek kintről csak hangos elismerésemet halhatták. Láthattuk még a felhalmozott szovjet egyenruha és kézifegyver gyűjteményt is.
Iván AK-ja és Grisa dobtárasa
Az utolsó hangárban, ahol tankok, helikopter, katonai dózerek kaptak elszállásolást Zoli sajátságosan reagált a megdöbbentő látványra, mondván: „ezekből lehetne csak jót árulni a MÉH-ben…”
Idegenvezetőnk elmondta, hogy sajnos magyar katonai járművek nincsennek a gyűjteményben, bár nagyon fáj a foga néhány Csepelre, és a motorkerékpárok között is szívesen látnának Danuviákat, Pannóniákat. A magyar járműipart mindössze két kelet-német kivitelű Ikarus képviseli.
A gyűjtemény a nyári szezonban akármikor megtekinthető, de talán érdemes július első hétvégéjén ide látogatni, amikor is a 4-5000 látogatót és mintegy 1500 mindenféle keleti veterán járművet és haditechnikát vonzó találkozó kerül megrendezésre.
A jó öreg T-34-es
Nyolcvannal tud menni, de ezt húszéves, sűrűn nőtt fenyőerdőn át is tudja
Mindezek után a látványtól, és a hidegtől lemerevedve visszavánszorogtunk autónkhoz és megköszönve a szíveslátást, vacsorázni indultunk. A kulináris élvezetek terén is valódi élményekben volt részünk, hisz barátaink egy középkori hangulatú lovagi étterembe vittek minket, ahol az ilyen helyen szokásos módon, kézzel-lábbal fogyasztottunk el betevőnket.
Kézzel-lábbal
Hogy lejárjuk a felesleget, kaptunk egy kellemes esti tengerparti sétát a warnemündei beachen, mely után megköszöntük márkatársainknak a csodás hétvégét és vasárnapra átengedtük őket asszonyaiknak.
Zoli altató vodkásüvege ismét körbejárt és szánkban a vodka és a szocializmus utóízével átadtuk magunkat a jól megérdemelt pihenésnek. Reggel még egyszer letisztítottuk a svédasztalt és pár kiló többlettel próbáltuk bepasszírozni magunkat az ötszemélyes 6-osba.
És, ha már lúd, legyen kövér alapon hazafelé meglátogattunk a mobile.de másik sztárját, a Calauban található keleti-autó gyűjteményt és kereskedést. Ezt sem bántunk meg, ugyan megcsömörlötten a hétvége eseményeitől szinte érzéketlenül sétáltunk a Wartburg 313 sport roadsterek, P70 coupék és egyéb csemegék között. Az érzéketlenség azonban gyorsan rosszullétbe csapott át, amikor megpillantottam a 101-es ZISZ kabriót(!!!). Na, ilyet még álmomban sem láttam. Ez az autó annyit ér, mint az egész gyűjtemény együttvéve.
101-es ZISZ kabrió
Wartburg 313 Roadster, melyből mindössze néhány érkezett Magyarországra. Tulajdonosai között tisztelhettük Bárdy Györgyöt és Kazal Lászlót. Összesen 469 darab készült belőle, Calauban ebből kettő található, de van itt P70 Coupé, 311/3, és 311-300-as is, EMW-k, Sachenring P240-es sorhatos motorral, és persze az egész DDR érzés.
Wartburg Coupé és Roadster cabrió
A hazaút a továbbiakban eseménytelen volt, útközben a 2103-as típustörténetén dolgoztunk, néha civakodtunk, hogy „kisbaba” vagy „nagybaba”, „kiskrokóminta” vagy „nagykrokóminta”. Aztán ráhagytam a vitát a kollégákra, hiszen nem ezek a részletek, hanem a márka szeretete a fontos. (Meg mert elaludt. A szerk.)
Szlovákiába érve újfent beborult az ég és a honecker-i nosztalgiából kijózanodva ismét azon járt az eszem, hogy holnap hétfő lesz és mászhatok vissza a zongorákba…
Idén újra Magyarországra látogat a WTCC mezőnye, benne két magyar szereplővel, Michelisz Norberttel és Wéber Gáborral! Május 5-6. hétvégén, a Hungaroringen adnak randevút a magyar közönségnek!
Ami a mi szempontunkból kiváltképp érdekes, hogy Magyarországon debütál a Lada Racing megújult csapata, a Lada Granta WTCC típussal. Ezen lehetőséget megragadva vettem fel a kapcsolatot a Hungaroring Sport Zrt-vel, és felvetettem egy Lada múltidézés, típusbemutató lehetőségét, amelyre pozitívan reagáltak, így felmerült a kérdés, hogy hány darab autóval tudnánk a helyszínen megjelenni.
Véleményem szerint Egyesületünkben kevés kivétellel minden típus megtalálható, így típusonként legalább egy autó részvételét tartanám helyesnek.
2101, 21011, 21013, 2102, 2103, 2106, 21061, Niva.
2105, 2104, 2107, Szamarák.
És végül az új típusok: 110, 111, 112, Kalina, Priora, Granta.
Nyilván 20 autónyi hely nem állna rendelkezésünkre, de szerintem inkább több jelentkező legyen, mint kevesebb!!!
Kérném még a héten a jelentkezéseket, mutassuk meg újra magunkat, és ez mostmár nemcsak magyar közönség, de az egész világ szeme rajtunk lenne!!!
És talán a Lada Racing figyelmét is fel tudnánk kelteni, amiből még akármi is lehet!
Kérem, hogy lehetőségetekhez mérten külön figyelemmel és erőbedobással próbáljátok kivenni részeteket az eseményből, itt nem szabad, nem lehet lebőgni az érdektelenséggel!
A kapcsolódó fórumban várjuk a jelentkezéseket.
Bízom Bennetek! Üdvözlettel és köszönettel, Oláh Józsi
5. nap, Nyíregyháza
Hiába a beállított csörgés, két mobiltelefonon egyszerre, ha az ember alszik…
Na, hát én is aludtam. Így a tervezett korai ébresztő, hogy még pár sort sikerüljön magamból kipréselni, nem jött össze, ennek következtében viszont csak a vak szerencsének köszönhettem, hogy habár nem a tervezett időben, de azért még késés nélkül sikerült felébrednem.
5 órakor pontban a szálloda recepcióján vettük át a reggelit tartalmazó csomagunkat, és kb. negyed óra múlva már a helyszínen voltunk – meglepetésünkre a tömeg már kígyózott az Állatpark bejáratánál. Okosak voltunk, és a zászlóállítást már előző nap megejtettük, így szinte semmilyen előkészületre sem volt szükség, gyorsan összehajtottuk az éjszaka lepleit, és izgalommal vártuk az utolsó nap eseményeit.
Partizán-akciót hajtottam végre a műsor sztárjai ellen, amikor a műsor előtt becsempésztem asztalukra a Veterán Zsigulis bögréket, és egy típusismertető füzetet a 2101-esekről. Tervem bevált, Bochi a műsor indításakor meg is köszönte a kis figyelmességet, és újra említést tett Egyesületünkről és a honlapunkról.
Még a bejelentkezés előtt, mikor a bögréket elhelyeztem az asztalon, Bochi pont bejött a stúdióba, és meglátva akciómat, szólt, hogy ne pakoljak sokat az asztalra, mert ott amúgy is nagy rumli szokott lenni. Megnyugtattam, hogy csak fejenként egy bögre az egész. Érzésem szerint nem tulajdonított nagy figyelmet ennek, de láthatóan megnyugtatta a válaszom. Pár perccel később a pihenősátorban újra összefutottunk, és itt nyomatékosítottam benne, hogy a bögréket nem díszből, meg reklámból helyeztem el náluk, hanem ez a mi kis jelképes ajándékunk nekik. És ekkor szerencsém volt megismerni Bochkor Gábort, az embert. Nem a médiasztárt, nem a rádiós műsorvezetőt, nem a főnökösködő megmondóembert. Őszinteséget, és hálát, ezért a csekély kis valamiért.
A szokásos napirendi pontok után újból elérkezett a mi időnk, a Fogytán az Oktán játék utolsó fordulója következett. A már hagyományosnak tűnő kávéfőzés mellett habtejszínt kellett turmixgéppel felverni, majd Banita csodálatos ötletét kellett megvalósítani, a papírlapra egymás mellé felrögzített zsírkrétákat kellett hajszárítóval megolvasztani úgy, hogy a több mint húsz zsírkréta közül legalább három lecsorogjon a lap aljáig. Az ötlet tényleg szenzációs volt, sajnos azonban a technika ördöge megint kifogott rajtunk. A kávéfőzés és a habverés nem jelentett gondot, de a hajszárítók olyannyira leterhelték az invertereket, hogy a gépeket így nem tudtuk teljes erőbedobással használni, így a zsírkréták is csak éppen lágyultak, mire a benzinszint teljesen nullára apadt. A győzelem csak hajszálon múlott, a szürke Zsiguliból nem több, mint 10 másodperccel előbb fogyott ki az üzemanyag – így a jobb gazdálkodás révén a fehér Zsigulis csapat nyert.
Mivel a hét is végéhez ért, kisorsolták az egy éves üzemanyagutalvány nyertesét, amely a szegedi nyertes páros lett.
Majd elérkezett a nap, de mondhatom az egész hét fénypontja, a műsor Lajos számára meghirdetett Bakancslistájának legfőbb tétele, mégpedig Lajos tárlatvezetése a cápák részére. Az Ócenárium épülete már reggel megtelt a rajongókkal és nézőkkel, így gyakorlatilag Lajosnak is külön küzdelem volt a bejutás. Így mi már csak az éteren keresztül hallgathattuk, amint a cápák érdeklődését próbálta Lajos felkelteni. Talán sikerült is – de kétlem, hogy a képekre lettek volna kíváncsiak… De állítólag éhesek sem voltak, előző héten már Balázsékkal jól belaktak…
A műsor hátralevő része ránk nézve már nem tartogatott izgalmakat, a szokásos Bosch-játékok, az asztali-foci és a fafoci mellett a szokásos rádiós játékok váltogatták egymást, de mi inkább a park látványosságaival foglalkoztunk, egy rövid sétával a főbb csapásvonalat végighaladva találkoztunk orrszarvúval, fehér tigrissel, gyönyörű papagájokkal, mulya képű makikkal, a trópusi házban pedig teknősökkel, kígyókkal, leguánokkal, és majmokkal. Sőt, még orángutánokat is láttunk. A kijárat felé még megcsodálhattuk az elefántokat, de a legérdekesebbek és egyben legmurisabbak a pingvinek voltak. Szinte emberi viselkedést mutattak be, ahogyan a reggeli ébredéstől az első merülésig eljutottak. Hihetetlen volt felismerni mozdulatainkban a saját gesztusainkat, reakcióinkat a külvilágra.
És elérkezett a műsor, egyben a hét, és a turné vége is, 10 órakor elbúcsúztak a műsorvezetők, Bochi, Lali és Vogci, megköszönték a stáb rendületlen és emberfeletti munkáját, köszönetet mondtak a Bosch-nak, a Shell-nek és végül – habár átkereszteltek minket Retro-nak – a Zsigulisoknak is, nekünk. Ezután már csak a gyors összepakolás maradt hátra, mi is összeszedtük holmijainkat, és már álltunk is ki a kis sétányról a főbejárat elé, hogy a trélerre felpakolva útnak induljunk. Elköszöntünk a stábtól, a Bosch-os fiúktól, az építőbrigádtól, és végül, de nem utolsósorban az egész héten mosolygós, vidám pillanatokat nyújtó hostess-lányoktól, akik mindig készek voltak egy mosolyra, egy kedves szóra, vidámságra; remélve azt, hogy még találkozunk!!! Én ennek érdekében már meghívtam őket az általuk tetszőlegesen választott rendezvényre, ahol mi is ott leszünk!
Hazafelé Debrecenben leraktuk a szürke Zsigulit, és az előzetes tervvel ellentétben (miszerint én innen saját lábán viszem haza a fehérkét) Zsolt egészen hazáig hozott a trélerrel, mivel sikerült a visszaútra fuvart szereznie, így számára is profitot termelt az út. Én pedig nyugodtan élvezhettem az utat, nem kellett tartanom semmilyen negatív lehetőségtől, ami az autó épségét rossz irányban befolyásolhatta volna. Na persze, egy azért mégiscsak történt, az út nagy részében szakadt az eső, így szegény autó két napon belül már másodszor nézett ki úgy, mintha terepralin vett volna részt. No de sebaj, majd egy alapos mosás után újra dicső fényében fog ragyogni, felkészülve a következő hétvége nagy eseményére, a Tavaszi Szovjet Autós Kirándulásra.
Vége
Epilógus
Az Egyesület, Zsolt és a magam nevében szeretném megköszönni a felejthetetlen élményt a Neo FM stábjának, Rátkai Mihálynak a szenzációs szervezésért és az állandó jó hangulat megteremtéséért, Horváth Gyulának a műszaki felkészítésért és a technika összeállításáért, Hoginak és Indynek a technikai segítségnyújtásért a játékok során, Zsocnak és Balázsnak a jó beszélgetésekért – mindenkinek a szenzációs hangulatért, a nagy röhögésekért és a felénk mutatott baráti viszonyért. Köszönjük továbbá Bochkor Gábornak, Boros Lajosnak és Voga Jánosnak a műsor során felénk mutatott érdeklődésért, a velünk szembeni abszolút korrekt és egyenes hozzáállásukért. De szerintem ez így abszolút természetes is volt. Köszönjük mindenkinek a baráti viszonyt, a jókedvet, és azt, hogy habár sokat dolgoztunk mégis szórakozásnak, kikapcsolódásnak tűnt ez az élményekben gazdag hét.
4. nap, Nagykőrös
Kb. két órám jutott arra, hogy összeüssek pár épkézláb mondatot, így a keddi beszámolót is fel tudtam tölteni az oldalra.
Négy órakor Zsolti is kelt, gyorsan összecihelődtünk, a recepción megkaptuk reggeli szeretetcsomagunkat, és már indultunk is a helyszínre, mivel még a végleges helyükre kellett gurítani autóinkat, felállítani a már említett Shell Fuel Save zászlókat, és kipróbálni a technikát. Alighogy végeztünk, már kezdett is a műsor, és Nagykőrös jelenlévő lakosainak száma is gyorsan gyarapodott.
A Fogytán az Oktán nevű játékig, amely a Zsigulik részvételével zajlott, a szokásos napirendi pontok mentén zajlott a műsor – reggeli bejelentkezés, Shock-The-Dóri, hírblokkok, és végül, a fél nyolcas hírblokk után újból mi következtünk. A már jól megszokott módon készítettük elő a játékteret, az aznapi feladatok között kávéfőzés, fúrás, varrás és pingponglabda terelés hajszárítóval volt megtalálható. A kávéfőzés már nem jelenthetett gondot, hiszen sokszor próbált dologról volt szó, a fúrás viszont eddig még nem szerepelt. Egy falapból egy B-betűt kellett úgy körbefúrni, hogy maga a B-betű kiessen a lapból. Ezt végül a közönség soraiból jelentkező ifjú hölgy egy karateütéssel oldotta meg. A varrás most arról szólt, hogy egy feliratot kellett egy pólóanyagra felvarrni. De a leglátványosabb a hajszárítóval való pingponglabda terelés volt, nagy ügyességet és figyelmet igényelt, hogy a tervként kitűzött számú labdát el lehessen juttatni a kijelölt pozícióba.
A fej-fej melletti küzdelem itt most elmaradt, a homokszürke Zsigulihoz tartozó páros nagy fölénnyel nyerte meg a versenyt, jobban gazdálkodtak az üzemanyaggal, és a feladatokat is nagyobb ügyességgel oldotta meg a páros hölgy tagja.
Nekünk nem maradt más, mint a technika szétszerelése és elpakolása, és Zsolt abbéli öröme, hogy azért az ő általa delegált autóval is lehet győzelmet aratni… 
A nap két további szenzációját Lajos vendégei és a paintball-foci jelentette. Lajoshoz egy régi úszótársa érkezett, sok szép emléket elevenítettek meg, olyan gyerekkori élmények kerültek napvilágra, amelyeket már csak a résztvevők emlékezete és néhány fénykép őriz.
Majd a jogi hercehurcák következtében a sokkoló focit felváltó paintball-foci következett, a játékra jelentkező két csapat számára az jelentette a nehézséget, hogy a három műsorvezető folyamatosan célba vette őket a paintball-puskával és irgalmatlanul, megszánás nélküli lőtték őket, ahol érték. Egyik focista sem úszta meg épp bőrrel, bizony szép nagy piros foltok éktelenkedtek a játék végén mindegyikük bőrén – mindez a védőöltözet ellenére! De mindenki jól szórakozott, leginkább talán az igen nagy számban érkezett nézők tömege. A mérkőzésen hősiesen helytálltak a fiúk, és látványos focit bemutatva nagy sikert arattak.
A műsor hátralevő részében már újra a jól megszokott elemek követték egymást, volt még asztali foci, fafoci, győzteseket hirdettek – és végül maradt a nap legjobb pillanatainak felidézése.
Ezután már csak a búcsúzás volt hátra, és a pakolással egybekötött felkészülés az utolsó, maratoni útra, Nyíregyházára.
Az utat a csapat nagyrésze a két autópálya összekötésével tette meg, mi viszont sebességi korlátaink és a kilométerek spórolása végett a 4-es úton haladtunk célunk felé. Debrecenben még megálltunk egy rövid időre, Zsolték telephelyén – lepakoltunk pár relikviát, amit az út során Ladarajongóktól, Zsiguli őrültektől kaptunk – majd folytattuk utunkat Nyíregyházára.
Itt az előző egyeztetésnek megfelelően a KGST Party rendezője, Pócsi Attila fogadott minket, és részvételével, illetve Zsolt párjának csatlakozásával rögtönzött Zsiguli találkozót és felvonulást hoztunk létre. Sajnos az útközben eleredő eső is gondokat okozott, így a két főszereplő járgányt az egyik benzinkútnál alaposan tisztára mostuk, Attila ebben is nagy segítségünkre volt speciális tisztítószerével, amivel könnyedén távolítottuk el az autókról a rájuk rakódott sarat és port.
A benzinkúttól már konvojban haladtunk a sóstói Állatpark felé, én a fehérrel legelöl, mögöttem Zsolti párja, Kata az OT-s ezerhármassal, majd Attila a Rozsdakupac magazinból is ismert vörös 1200s-sel, és végül Zsolt zárta a sort a trélerrel, rajta a homokszürke Zsigulival. Hamar előkerült az Állatpark felelős vezetője, akinek segítségével a két paripát el is helyeztük végső pozíciójukba, jó rálátást biztosítva az épülő üvegstúdióból, de úgy, hogy ne legyünk a közönség útjában sem. A már jól megszokott módon újra összeraktuk, amit össze kell, és mivel más teendőnk nem volt – a stábnak segítséget nyújtani sajnos már nem tudtunk, így végre korán végeztünk, este hatkor már a szállodában voltunk.
Egy rövid autókázás még a plázához, ahol egy könnyed vacsorát ejtettünk meg, majd vissza a szállodához, és egy hetes várakozás után végre sikerült eljutni a wellness adta örömök területére is. Átadtuk magunkat a haboknak, a szaunának és végre gondtalanul, feladatok nélkül élveztük a kényeztetést. Közben még söröztünk is egyet, így abszolút relaxáltak lettünk – a wellnessnek végülis a záróra vetett véget, így este 11-kor kénytelen-kelletlen már én is felvonszoltam magam a szobámba, ahol egy gyors fürdés után szinte kapcsolásra ment ki belőlem minden erő – így homokzsákként dőltem rá az ágyra, és nyomott el az álom.
Befejező rész köv.
A csütörtöki adás főbb részei a Bumeráng weboldalán keresztül újra meghallgathatók.
