Veterán Zsiguli, Veterán Lada, Retro Zsiguli

2. rész
Péntek reggel korán ébredtünk, mivel cuccokkal zsúfolt autóban bizony nehézkes a pihenés, hiába a ledönthető ülések. De azért annyi alvás sikerült, hogy legalább ezen igényünk egy időre mellékesnek tűnjön. Én elindultam felfedezni a lehetőségeket, érdeklődni a pályára való bejutásról, és arról, hogy hol és hogyan tudnám hőn szeretett Ladámat megmutatni a talján népnek. Innentől kezdve elég negatív tapasztalatok értek, mármint az információk, a félremagyarázás és a nyíltan semmibe vétel területén. Ahány pályához tartozó embert megkérdeztem, annyifélét mondtak, majd egy órás bolyongás után betereltek egy sorba, ami úgy tűnt, a céljaim eléréséhez vezet. Mikor én is a megfelelő pozícióba kerültem, újra elregéltem igényemet, miszerint a célegyenesben szeretném az autót kiállítani, és úgy tudom, hogy ezt két napra 50 Euróért tehetem meg. Ezzel szemben közölték, hogy ilyen lehetőség nincs, csak három napra 100 Euróért valahol, a pályán kapott helyen állhatok meg vele. Nagyjából értettem, hogy egyszinten akarnak kezelni az árusokkal, de hiába mondtam, hogy én nem eladni, hanem kiállítani jöttem, egyáltalán nem érdekelte őket. Így sajnos lehetőségek híján kifizettem a 100 Eurót, és vettem át a pályára való bejutáshoz szükséges papírokat. Viszont lelki sértődésem oly mértékű volt, hogy eldöntöttem, aznap már nem megyek vissza a pályára, inkább a foglalt szálláshelyünk, Ravenna tengerpartját vesszük be. Így neki is indultunk, kb. egy órányi autózás után érkeztünk a Dante ifjúsági szállóhoz, elfoglaltuk a szobákat, és irány a part. Ott töltöttük az egész napot, felfrissülve a hullámokban, picit leégve a napon. De azért jól éreztük magunkat, este pedig kellő fáradtsággal céloztuk meg az ágyakat. A meleg kevésbé nyújtott önfeledt pihenést, de a ventilátorok és az álmosság végül győzedelmeskedett.

Reggel korán keltünk, hogy hétre már a pályán lehessünk, beleszámolva a közel egy órás utat, a reggelizést… De a terv sikerült, Faenzán áthaladva még az is megfordult a fejemben, hogy visszafelé megnézzük a Minardi főhadiszállását (ez sajnos nem jött össze). Aztán a pályára érve ért minket a hidegzuhany, amikoris végső stádiumba jutott az undor, a harag és a tehetetlenség… A pályára hajtva az első ember ugyanis azzal fogadott, hogy akkor 50 Euro megfizetésével két napig állhatok a célegyenesben az autóval… Képzelhetitek, hogy pillanatok alatt jutott el a hűtővizem a forráspontig. Mutatom neki, hogy akkor fizessen vissza nekem 50 Eurot, és akkor részemről oké, a célegyenesben állok. A válasz természetesen az volt, hogy ezt nem lehet, vagy megveszem az 50 Euros jegyet, vagy menjek oda, ahova a 100 Euros jegyem szól. Köszönöm olaszok, köszönöm Imola!!! Úgyhogy szépen végigcsorogva a pályán, elfoglaltam helyemet – haragomat enyhítette, hogy nagyon sok honfitárssal találkoztunk, sőt, gyakorlatilag körülöttünk csak magyarok voltak, motorokkal, alkatrészekkel felfegyverkezve. Egész nap büszkén feszítettem a fehér Lada mellett, és próbáltam angolul ecsetelni az autó érdekességeit a csodálkozó olaszoknak, akik persze először legyintve mentek el előtte, lám, csak egy 124-es Fiat… De pár lépés után szinte mindenki megtorpant, visszafordult, majd rövid csodálkozás után felragyogó szemmel konstatálta, hogy ez egy LADA!!! Ilyenkor persze büszkeség töltötte el kicsiny szívemet…

A délelőtt ezen történésekkel telt, délutánra viszont már izgatottan vártam Paolo barátom megérkezését. Majd eljött a várva várt pillanat, amikoris egy magas, jókiállású fiatalember lépett hozzánk, és csak annyit kérdezett: Joseph? Hát persze, hogy én! És onnantól a véget nem érő élmények, történetek Fiatról, Zsiguliról, családról, útról és az autók (természetesen a Fiat és a Zsiguli szintjén) iránti szeretetről. Közben persze amit tudtam, fordítottam édesanyám számára is – illetve Paolo felé azt, amit édesanyám mondott vagy kérdezett. És Paolo addigi szerepemet is átvette, onnantól kezdve már minden érdeklődőnek ő ecsetelte a Fiat-Zsiguli kapcsolat részleteit, a kocsi jellemzőit és érdekességeit, az eltéréseket a Fiat 124-hez képest, olyan felkészültséggel, hogy még én is elámultam tőle. Láthatóan nagyon élvezte ezt a szerepet, hiszen csillogó szemmel tartott kiselőadást mindenkinek. Természetesen a közös fotó sem maradhatott el…

Közben utazásunk két másik résztvevője is megérkezett, Gergő és Sanyi is csatlakozott hozzánk. Aztán az autót lezárva, elindultunk, immáron hármasban körbenézni a pályán, és lehetőség szerint alkatrészeket, ereklyéket begyűjteni. Alig indultunk el, mikor Rónai Marci SMS-ezett (vagy hívott, már nem emlékszem), hogy ott állnak az autónál, úgyhogy én gyorsan szaladtam vissza, váltottunk egy pár szót, készült közös fotó (ezt Marcitól kérjétek!!!). Majd rohantam vissza az enyémekhez. Belevetettük magunkat az alkatrészek forgatagába, de sajnos szomorúan konstatáltam, hogy én bizony kevés vagyok ahhoz, hogy megfelelő dolgokat túrjak fel. Alig láttam számomra használható vagy értékes dolgokat, nemhogy vásároltam volna. Úgyhogy az egész napot kb. 50 Euró elköltésével és pár apróság tulajdonlásának örömével zártam. De mielőtt végleg elbúcsúztunk volna a pályától és a börzétől, azért megtekintettük azon autókat is, amelyek közé nem állhattunk oda…

De számomra legkedvesebb egy 124-es Special T volt, 1600-as motorral. Potom 7000 Euroért akár meg is vehettem volna…

Majd a nap végeztével visszatértünk szálláshelyünkre. Ekkor még úgy terveztük, hogy másnap csapatostul vonulunk ki a pályára…

1. rész
Rónai Marci barátunk pár évvel ezelőtti írása jutott eszembe, mikor nekikezdtem az alábbi irománynak, mivel történetünk alapjai az ő cikkének elolvasásával rakódtak le. Mint az bizonyára többetek előtt ismert tény, Imolában, Olaszországban minden év szeptemberében megrendezik a Mostra Scambio-t, azaz az Imolai Veterán Börzét. Sokat nem tanakodtunk rajta, és tavaly áprilisban, nagyjából az OT Expo-n való részvétel szervezése közben megfogalmazódott a terv, idén (2011-ben) személyesen is tiszteletünket tesszük a talján veteránőrültek eme találkozóján. Időközben a megvásárolt Fiat 124 kombim hatására olasz oldalak böngészése közben találtam rá egy Fiat 124-es klubra, akiknek a fórumán megismerkedtem az ottani fórumvezetővel, Paolo-val. Megemlítettem neki is a tervet, és egyből megszületett a döntés, Imolában személyesen is találkozunk…
Aztán a hogy jutunk oda, mivel megyünk kérdés is megoldódott, mikor fehér restaurált Ladámmal átélt élmények, sikerek hatására úgy döntöttem, próbatétel elé állítom a szovjet vasat, és a 2000 kilométeres úttal bizonyítom be, hogy nem csak szép, hanem megbízható, strapabíró jószág. Egyúttal azt is kiterveltem, hogy majd jól megmutatom ezeknek az olaszoknak, hogy mi mennyire is becsüljük az ő kevésbé szeretett Fiat 124-esükből szocialista kultuszautóvá avanzsált járművet. És hogy a tesztút, próbaút tényleg az is legyen, az indulás előtti este raktuk össze a motort, a vezérműtengely, szelepek stb. cseréje, a hengerfej síkolása után. Egy keddi napról virradó szerdán, hajnal kettőkor röffent be a motor először, és röpke három óra múlva már a magyar-szlovén határ felé robogtunk vele az M7-esen.
A terv úgy alakult, hogy a Ladával négyen megyünk, édesanyám, egy kedves ifjú hölgy ismerősöm, Ági és kislánya tart majd velem, de biztosításul két jóbarátomat is felkértem, hogy egy másik autóval csatlakozzanak hozzánk – egyrészt biztosítékul, hogy legalább vontatni tudjuk a fehérkét, ha ne adj’ Isten, lerobban. De bíztam abban is, hogy olaszhonban, talán minden faluban van Fiat-szervíz, és hát hol máshol tudnának a leginkább szakértelemmel hozzányúlni egy Fiat-származékhoz? Szerencsére egyik megoldásra sem volt szükség az út során. Barátaim egy Volvoval kísértek el minket.
A kiutat még csak ketten, édesanyámmal tettük meg, Velencéig – a többiek a Volvóval fél nap lemaradással indultak utánunk. M7-es majd M70-es, Szlovéniában Maribor és Ljubljana érintésével az autópályán jutottunk el Triesztig, az első látványosságig, amit beterveztem, hiszen tengerparti nagyvárossal életemben először (na jó, másodszor, de először tudtam komolyabban megtekinteni) találkoztam, és a látvány a legenyhébb megfogalmazásban is lenyűgöző volt. Az autópályától nyíl egyenes út vezet a partvonalat követő hegyvonulat gerincéig, ahonnan szerpentin visz le a város központjába. Az út lélegzetelállító kilátást biztosít az öbölre, a városra, és messze ellátni, talán még a horvát partokat is fel lehet ismerni – már ha valaki tudja, hol van a határvonal. Szép lassan csorogtunk le a városközpontban már hatalmassá duzzadt forgalomba, és egy rossz sávválasztás miatt elkövetett hurkot megtéve már a Velence felé mutató útra verekedtük magunkat, de még mielőtt az utolsó etapba belekezdtünk volna, megálltunk gyönyörködni a tengerparti sétány szépségeiben, a sima víztükörben, a csodálatosan friss levegőt magunkba szippantva szinte Monte-Carloban is érezhettük volna magunkat. A helyszín legalábbis megtévesztésig hasonló jellegű volt.

Az SS14-es út szépségein végighaladva jutottunk el első állomáspontunkra, szerdán délután 3 óra körül, mégpedig Velence Marghera nevű városrészébe, ahol egy Camping jellegű szálláshelyen, egy mobil házikóban szálltunk meg.

Maga a ház minden kényelemmel felszerelt, saját konyhás, étkezős, kéthálószobás, hálószobánkénti fürdőszobás kialakításával gyakorlatilag minden igényt kielégítő volt. Sajnáltam is, hogy csak egy éjszakát töltünk ott, de a program szoros volt, így már nem lehetett változtatni rajta. Mivel aránylag korán érkeztünk, így édesanyámmal egy gyors velencei séta is belefért a programba, úgyhogy a szállás elfoglalása után gyorsan átmentünk Mestrébe, ahol egy lakópark szegletében leparkoltuk az autót, majd buszra szálltunk és irány Velence!

A kimerítő séta után visszamentünk a szállásra, és nem volt más hátra, minthogy az utánpótláscsapatot várjuk, akik este 11 óra után nem sokkal meg is érkeztek.

Másnap reggel, bepakolva, elbúcsúzva a szállástól aztán bevettük Velence szigetét, és a rongyosra kopott vietnámi papucs, a tükörsimára kopott talpú cipők bizonyították, hogy bizony az egész napos talpalás nemcsak vizuális élményekkel járt. Velencéről sokat beszélni itt most nem érdemes, aki még nem járt ott, ne hagyja ki.

Majd nap végén felkerekedtünk, és irány Imola. A sötétben természetesen GPS nélkül valószínűleg még most is bolyonganánk valahol a mezőföldek között, ugyanis Velencéből Imolába nem vezet semmilyen út egyenesen, hanem vagy autópályán, vagy főúton, de hatalmas kerülővel lehet csak odajutni. Mi viszont úgy döntöttünk, hogy megyünk árkon-bokron keresztül, de lehetőleg egyenes vonalban. Így viszont olyan utakra is rámerészkedtünk, amit szerintem csak a helyi gazdák használnak a traktorjaikkal… De végül bejutottunk Imolába, és a pálya közepén levő úton leparkoltunk. Egy kis terepszemle után, kb. hajnal kettőkor nyugovóra tértünk, miközben SMS-ben arról is értesültünk, hogy a másik Zsigulis csapat is sikeresen megérkezett.