Litván túlélőtúra, meg egy ezeröcsi

Íme Bakondi Tamás időnként Mothy Pytonra hajazó kalandjai a litván 2103-assal:

Amikor megvettem a második autómat, egy 1200-t, és másnap ugyanúgy a használt autókat böngésztem (csak immár a 2103-asokat), akkor sejtettem, hogy valószínűleg nincs rendben valami.

A következő pár hónapban persze feledésbe merült a dolog, de a Retropartyzánok alkalmával elejtettem az egyesületben, hogy szeretnék egy 2103-as Ladát. Mondta Meleg Norbi, hogy ó, persze, szól, ha lesz értelmes állapotú. Valaki az egyesületből (máig nem tudom, hogy ki, de köszi érte ) megadta a számom egy 2103 tulajnak, aki megszabadulna autójától. Borzalmasan magas áron kínált egy fergeteges roncsot az illető.

Ekkor jött a keserű felismerés, hogy Magyarországon épeszű áron épeszű állapotú 2103-at már nem nagyon lehet szerezni.
Végül egy 1976-os évjáratú, bordó színű (pont olyan, mint amit megvettem) 2103-as indított el végleg a lejtőn. Ezt Meleg Norbi találta, és Tompa Gábor továbbította nekem. Ezt az autót Litvániában kínálták 290 euróért, és nagyon komplettnek, bár kicsikét szakadtnak tűnt.

Szóltam Tompa Gabinak, hogy izzítsa litván ismerősét, Rapolast, mert ezt az autót meg szeretném venni. Jó ideig sajnos hiába vártam a választ, majd a hirdetés eltűnt a netről.
Úgy gondoltam, hogy egy jó vétel esetén nem fér bele ennyi várakozás, ezért elkezdtem saját magam megpróbálni felvenni az eladókkal a kapcsolatot. Sajnos ez nem volt olyan egyszerű, hiszen az autók többnyire litván öreg papák tulajdonában álltak, akik csak litvánul és esetleg oroszul tudtak.

Jó pár autót eladtak, mire ráakadtam Nyikolajra, egy moszkvai srácra, aki Budapesten szeretne letelepedni. Azt mondta, hogyha segítek neki az ügyeit intézni, akkor ingyen vállalja a tolmácsolást. Már június elejét írunk. Ekkor kb. három 2103-as volt a litván oldalakon, azonban mindegyiknek volt valami szépséghibája. Volt egy 1975-ös bordó, nagyon lepusztult, de eredeti. Egy 1976-os, ami komplett volt, és talán szép is, de egy hatalmas graffiti borította az autót, és volt egy sárga, 1978-ból, ami elég rozsdás volt. Felhívtuk Nyikolajjal a tulajokat, és sajnos megdöbbentően kicsi együttműködési hajlandóságot tapasztaltunk, egyedül az 1975-ös bordó tulaja volt hajlandó képeket küldeni. Volt, aki egyenesen felháborodott, hogy 200 euróért mit képzelek, majd még képeket is küld… Mondtam, ha küld, adok 300-at is, de nem küldött…

Volt még pár 2106-os (rendes 1600-os), ebből egy elég figyelemre méltó, 1982-es, diplomata kék-piros belső kombináció, de 2106-ost nem igazán szerettem volna. Később felkerült egy 1983-as 2103-as, 1200-es motorral, azt hiszem sárga volt, és 190 eurót kértek érte. De ez a modell már nem hordozta magán azokat a jegyeket, amiért a 2103-asokat szeretjük: 1200-es műszerfal, 1200-es tükör, egy színű ajtókárpit (mint Maros Tamás kocsiján), és ugye 1200-es motor…

Az ügyben június 30-án állt be fordulat, amikor egy 1976-os piros, és egy 1973-as bordó 1500-ös került fel a netre. Mindkettő sokkal jobb állapotban volt, mint a korábban látottak közül bármelyik. Az 1973-as egész eredetinek tűnt. Azonnal ugrasztottam Nyikolajt, aki felhívta őket. A hívás végén mindketten megígérték, hogy majd küldik a képeket. Azonban az e-mai fiókom kinyitásakor csak egy levél várt:
„The photos’ of car I’l send to You tomorrow.”

A levelet Arunas néven írták alá, ezért gyorsan megkérdeztem Nyikolajt, melyik eladó mutatkozott be Arunas néven. Arra már nem emlékezett. Egy napig kellett várni, hogy kiderüljön, az 1973-as tulaja volt az. Az a pár kép, amit küldött egy nagyon eredeti autó sejtetett, ezért rá is csaptam. A bácsi eleinte nem merte kiadni a számlaszámát nekem, mert félt, hogy átvágom. Azonban, miután konzultált a bankjával, úgy döntött, kiadhatja, így július 5-én át tudtam utalni az 525 eurós vételárat.

Ezek után már csak a szállítást kellett megszervezni. Felkerestem pár litván szállítmányozó céget, de egyik sem vállalta 700-800 euró alatt a szállítást. Megkértem az eladót, hogy egy kicsit hadd maradjon még az autó. Ennek nem annyira örült, de mivel nem alkudtam a vételárból, belement.
Július 27-én kaptam egy 400 eurós ajánlatot az egyik szállítmányozótól, aki azt ígérte, augusztus 11-én hozzák a kocsit. Addig postán lepapíroztuk a dolgot, amellyel ő a litván hatóságok felé bejelentette az eladást.

Augusztus 9-én aztán jött a levél a kamionos cégtől, hogy a szlovákiai fuvarját lemondták, ezért csak 600 euróért tudja elhozni az autót. Kiszámoltam, hogy egy tréler bérléssel kb. 350-ből meglehet. Ezért megköszöntem a közreműködést, és felhívtam a tréler kölcsönzőket, hogy kérjek árajánlatokat. Kb. azonos áron, 25.000 Ft/nap áron kínálták a külföldi autóbérlést. Miután megnéztem 4 furgon, sajnos meg kellett állapítanom, hogy egyik nagyobb katasztrófa, mint a másik. Végül egy solymári cégtől béreltem a furgont. Elsőre jónak tűnt, de iszonyatos rémálommá változtatta az utat. Augusztus 17-én, szombaton este indultam az autóért.

Kezdődött azzal, hogy a cég telephelye előtt leparkoltam, behúztam a kéziféket, majd elkezdtem beállítani a GPS-t. A kocsi pedig elkezdett gurulni, át a hátizsákomon, amit szétszakított, és tönkrement egy csomó cuccom benne. Rájöttem, hogy a kézifék, mint olyan, hiányzik a kocsiról. Gyorsan felkaptam két téglát az út széléről, hogy tudjam rögzíteni az autót.

19:27-kor indultunk, egy óra körül Krakkóba értünk, eddig tök eseménymentes volt az út. Krakkó után viszont egy baromi idegesítő második hibája is előjött a kocsinak. Nem lehetett lezárni a kívülről bejövő levegőt, és fűtés sem volt. A 4 fokos éjszakai levegő ömlött be az utastérbe, ruhákkal próbáltuk betömködni a lyukakat. Fékezéskor elég intenzíven húzott jobbra, erre is jó volt odafigyelni. Varsóba reggel 5-kor értünk oda, és kb. 6 órakor indultunk tovább. Komoly gond eddig sem történt.
Varsó és Litvánia között egyszer csak leesett a szigetelő szalaggal felragasztott műszerfal elem, és kiborult minden az ott található rekeszből. Litvániáig 8,2-es átlagfogyi jött ki, ami minden várakozásomat alulmúlta. Itt be is fejeződött minden pozitívum.

Alytus volt az első állomás, itt volt a szállónk. Gyors zuhany után mentünk tovább a kb. 80 km-re található Vievis városába. Valójában nem is oda, hanem az attól kb. 3 kilométerre lévő Paneriai nevű falucskába.

Ez egy tipikus szovjet falu, 5 db 10 emeletes panelház, és kb. 15 másik. Így él ott kb. 1-2 ezer ember. Megérkeztünk, felhívtam Arunast, aki lejött elénk. Mondta, hogy mehetünk az autóhoz, de készíttettek ebédet.

Felmentünk a házba, és olyan terülj-terülj asztalkámmal vártak, hogy egyszerűen kellemetlenül éreztem magamat, ahogy ott álltam, és szorongattam az aszút, és a zsigulis pólót, amit vittem. Nem mondom, nagyon jól esett a kaja, répasaláta, sült csirke, sütemény, és egy csomó szendvics. Fent a lakásban nem szerettem volna fotózni, mert egy olyan szovjet stílusú panellakás sajnos eléggé lehangoló. Kiderült, hogy Arunas, aki a kocsit árulja, a megboldogult tulaj fia. Az ő anyukája nevén (Elena) volt az autó.
Ott volt még Arunas testvére, Asta, az ő két gyermeke Urte, és Ignas, valamint Arunas lánya, Greta.

Minden kívánságunkat lesték, álmomban nem gondoltam, hogy ilyen szívélyes fogadtatásban lesz részem. Ráadásul felajánlották, hogy alhatunk ott. Az ebéd után lementünk, megnéztük az autót. A házzal szemben lévő garázsban volt. A képeken egy picit jobbnak tűnt, de nem rossz így sem. Ami a baja, hogy egyszer sajnos kapott egy fényezést, ami nagyon ocsmány lett. Az elemek gyáriak, de az első sárvédő íveit cserélték már, innen a gitt hámlik le. A többi elemmel nincs gond. Mondjuk a 40 év és 160.000 km nem múlt el nyomtalanul, de ez egy rettenetesen megvigyázott autó. A belseje pár apróságtól eltekintve tökéletes: egy icipici darabon kilátszik a műszerfal szivacsrétege, illetve a szőnyeg a széleken ki van bolyhosodva. A felrakás nem volt túl zökkenőmentes, főképpen azért, mert még soha életemben nem kötöztem le autót. Szerencsére eddigre ott volt a falu apraja-nagyja, és egy 30 év körüli srác segített ebben, nagyon stabilan megoldotta a rögzítést.

Amikor összeraktuk a trélert, akkor elindultunk Alytus felé. Külön kiemelném, hogy Ignas gyorsan megnézte, hogy miként kell magyarul köszönni, és sziával köszönt el tőlünk.

Alytus felé menet majdnem nagy baj történt. Az a 40 kilós vasrámpa, amellyel a trélerre kell felállni valamiért leesett. A rögzítésben segítő srác már mondta, hogy szerinte a csavar, ami tartja, nem elég, de gondoltam, mivel idefele jó volt, kibírja visszafele is. Félelmetes volt látni, ahogy az a dög nehéz vasdarab pattog az úton, és bele is mart az aszfaltba. Gyorsan hátrarohatunk, és egy spaniferrel kötöztük fel őket.

Valószínűleg ekkor veszhetett el a Lada forgalmija. Belső világítás nem volt a kocsiban, ezért nem láttuk, hogy kiesik, de ekkor annyira meg voltuk ijedve, hogy szerintem nem vettük észre, hogy ahogy kiszálltunk, valahogy kiesett. Szerintem, ha máshol esik ki, biztosan észrevettük volna akkor. (Így azonban sajnos csak Lengyelországban észleltük, hogy hiányzik.)

Az ijedtség elmúlásával álomra hajtottuk (volna) a fejünket a szálláson, amikor újabb probléma derült ki: nem zárható a furgon.

Reggel 6-kor indultunk haza, és még mindig nem volt vége a megpróbáltatásoknak: az ingadozó elektromos hálózat, ami az izzókat addig folyamatosan lövöldözte ki, a GPS szivargyújtó adapterét is tönkretette. Augustów és Budapest között GPS nélkül jöttünk haza.  Ehhez képest csak Varsóban tévedtünk el. Hajnali 1-re értünk Piliscsévre, ahol leszedtük az autót, a piliscsévi polgárőrök hathatós közreműködésével, majd visszavittük az autót a kölcsönzőbe.

Azt gondolom, eléggé nagy kockázat pusztán képek alapján autót venni. Eléggé nagy kockázat egy ekkora trágyadombbal elindulni, bár a hibák nagy része menet közben jelentkezett. Ennek ellenére nem bántam meg. A fogadtatás és az, hogy eljutottam Litvániába, mindenért kárpótolt. Nem állítom, hogy ez az utolsó autóm és könnyen lehet, hogy a következőt is Litvániából veszem meg. Viszont egész biztos kisebb kockázattal járna lábon hazahozni, hiszen egy ilyen állapotú furgon nagyon sok meglepetést rejthet magában. Szerencsére eléggé kiokosodtam a litván jogszabályokkal kapcsolatban: ha tranzit rendszámot váltok ki, és kötök erre egy 2 hónapos biztosítást, akkor 100%-ig legális a lábon való hazahozatal. Ezt keddtől péntekig valamelyik Regitra hivatalban tehetem meg.
Kaptam Arunastól litván autószerelő elérhetőséget is, tehát indulás előtt el lehet hárítani a komoly hibákat, 1100 km pedig szerintem semmi egy autónak. Szóval nem szegték kedvemet a balul sikerült dolgok.

Csak azt remélem, jövő nyáron ismét hírt adhatok egy autó megvásárlásáról.

Én csak annyit tennék hozzá, hogy örülünk, hogy végül siker koronázta a vállalkozást, az egyesület ismét gazdagodott egy különleges autóval, és ugyan Tamás konklúziója az, hogy sokkal kisebb kockázattal jár lábon hazahozni az autót, én azt hiszem mégis a trélerre szavaznék, ha a kockázatokat kell mérlegelni, de várjuk a a következő, lábon hazahozós színes történetet.