Üdvözlet Oroszországból!

Megérkezett az első beszámoló a versenyről:

Ez a negyedik napunk versenyben, és épp egy asztrahanyi szervizben időzünk. Ha itt végzünk, egy fél óra múlva már a kazah határnál fogunk sorban állni. De kezdjük az elejéről.A rajt napján 903 km tettünk meg, Ukrajnában Inankivban volt a táborhely. A magyar-ukrán határnál semmi fennakadást nem tapasztaltunk, szinte egyszerre ért oda a mezőny. Kb. fél óra várakozás után, már vehettük is az irányt, a munkácsi vár felé, ahol egy kis kötelező pihenőt kellett tartanunk.Ukrajna természetileg elég változatos, az emberek akikkel találkoztuk kedvesen fogadtak. Az egyetlen nehézség, hogy senki sem beszél semmi idegen nyelvet. Így esett például, hogy általában csak ráböktünk valamire az étlapon, és azt ettük. Érdekes, hogy már a szomszéd országban mennyire más étkezési kultúra alakult ki. Néhány főutat kivéve, amik átszelik az országot, a közutak állapota katasztrofális. Ezen nem azt kell érteni, mint nálunk, hogy van néhány kátyú. Itt az lett volna a legjobb, ha soha nem is aszfaltoznak. Ebből adódott a kis műszaki problémánk is.

Második nap reggelén indultunk Csernobilbe. 10 órakor indult a busz a lezárt övezet szélétől, ami a táborhelytől fél órára volt. Busszal vittek be minket, a 20 és 10 km-es zónába, természetesen szigorú ellenőrzések után.

Több mint 40 települést telepítettek ki 1986. május 05-én, 9 nappal a katasztrófa után. A települések nagy részét a természet kezdi magának visszahódítani. Néhány településre azonban pár ezer lakó önként visszatelepült. Megnéztük a néhány éve leállított reaktorokat, természetesen kívülről, néhány emlékművet, és Pripjaty főterét.

A kirándulás viszonylag hosszan elhúzódott, így délután fél háromkor kezdhettük csak el az 582 km-es utunkat Dnyiprodzserzsinszk-felé, ahol ugyan lehetett szállodában aludni, de kint jobb volt a hangulat, így itt is a csillagos eget választottuk.

Reggeli után azonnal útnak indultunk. Most tapasztalhattuk csak meg igazán, hogy milyenek az igazi ukrán utak. A szervezők egy kis orosz határhoz irányítottak mindenkit, hogy itt talán gyorsabb, mint a főútvonalakon. Hát nem. Annak ellenére, hogy semmi problémát nem találtak, nagyon hosszú volt a ki, és beléptetés. Innen az orosz útszakasz még nagyon hosszú volt, de az utak minősége sokkal jobb volt. Egy hosszú egyenes szakasz volt, ami ugyan kímélte az autó jobb futóművét, ami a rozsda, és az utak áldozata lett, de semmi izgalmat nem tartogatott. Éjjel 1-re megérkeztünk Volgográdba, ahol még fél órás kötelező pihenőt kellett tartanunk a város tetején lévő monumentális emlékműnél. Az eltúlzott szocialista emlékműre még ma is nagyon büszkék lehetnek, hiszen tökéletes karban tartják a több ezer négyzetméteres területet és „műalkotásokat”.

Ma pedig a távolság nagy részét megtéve az utolsó orosz városban vagyunk, ahol a szerelők megerősítik a szétrozsdásodott, meghajlott, elrepedt lemezeket.Az út igazán izgalmas része még hátra van, pedig az itt leírtak is csak töredékei annak, amik velünk történtek…

Hát eddig tart a beszámoló, drukkoljunk, hogy a szovjet vas kitartson a végéig!