1. rész
Rónai Marci barátunk pár évvel ezelőtti írása jutott eszembe, mikor nekikezdtem az alábbi irománynak, mivel történetünk alapjai az ő cikkének elolvasásával rakódtak le. Mint az bizonyára többetek előtt ismert tény, Imolában, Olaszországban minden év szeptemberében megrendezik a Mostra Scambio-t, azaz az Imolai Veterán Börzét. Sokat nem tanakodtunk rajta, és tavaly áprilisban, nagyjából az OT Expo-n való részvétel szervezése közben megfogalmazódott a terv, idén (2011-ben) személyesen is tiszteletünket tesszük a talján veteránőrültek eme találkozóján. Időközben a megvásárolt Fiat 124 kombim hatására olasz oldalak böngészése közben találtam rá egy Fiat 124-es klubra, akiknek a fórumán megismerkedtem az ottani fórumvezetővel, Paolo-val. Megemlítettem neki is a tervet, és egyből megszületett a döntés, Imolában személyesen is találkozunk…
Aztán a hogy jutunk oda, mivel megyünk kérdés is megoldódott, mikor fehér restaurált Ladámmal átélt élmények, sikerek hatására úgy döntöttem, próbatétel elé állítom a szovjet vasat, és a 2000 kilométeres úttal bizonyítom be, hogy nem csak szép, hanem megbízható, strapabíró jószág. Egyúttal azt is kiterveltem, hogy majd jól megmutatom ezeknek az olaszoknak, hogy mi mennyire is becsüljük az ő kevésbé szeretett Fiat 124-esükből szocialista kultuszautóvá avanzsált járművet. És hogy a tesztút, próbaút tényleg az is legyen, az indulás előtti este raktuk össze a motort, a vezérműtengely, szelepek stb. cseréje, a hengerfej síkolása után. Egy keddi napról virradó szerdán, hajnal kettőkor röffent be a motor először, és röpke három óra múlva már a magyar-szlovén határ felé robogtunk vele az M7-esen.
A terv úgy alakult, hogy a Ladával négyen megyünk, édesanyám, egy kedves ifjú hölgy ismerősöm, Ági és kislánya tart majd velem, de biztosításul két jóbarátomat is felkértem, hogy egy másik autóval csatlakozzanak hozzánk – egyrészt biztosítékul, hogy legalább vontatni tudjuk a fehérkét, ha ne adj’ Isten, lerobban. De bíztam abban is, hogy olaszhonban, talán minden faluban van Fiat-szervíz, és hát hol máshol tudnának a leginkább szakértelemmel hozzányúlni egy Fiat-származékhoz? Szerencsére egyik megoldásra sem volt szükség az út során. Barátaim egy Volvoval kísértek el minket.
A kiutat még csak ketten, édesanyámmal tettük meg, Velencéig – a többiek a Volvóval fél nap lemaradással indultak utánunk. M7-es majd M70-es, Szlovéniában Maribor és Ljubljana érintésével az autópályán jutottunk el Triesztig, az első látványosságig, amit beterveztem, hiszen tengerparti nagyvárossal életemben először (na jó, másodszor, de először tudtam komolyabban megtekinteni) találkoztam, és a látvány a legenyhébb megfogalmazásban is lenyűgöző volt. Az autópályától nyíl egyenes út vezet a partvonalat követő hegyvonulat gerincéig, ahonnan szerpentin visz le a város központjába. Az út lélegzetelállító kilátást biztosít az öbölre, a városra, és messze ellátni, talán még a horvát partokat is fel lehet ismerni – már ha valaki tudja, hol van a határvonal. Szép lassan csorogtunk le a városközpontban már hatalmassá duzzadt forgalomba, és egy rossz sávválasztás miatt elkövetett hurkot megtéve már a Velence felé mutató útra verekedtük magunkat, de még mielőtt az utolsó etapba belekezdtünk volna, megálltunk gyönyörködni a tengerparti sétány szépségeiben, a sima víztükörben, a csodálatosan friss levegőt magunkba szippantva szinte Monte-Carloban is érezhettük volna magunkat. A helyszín legalábbis megtévesztésig hasonló jellegű volt.
Az SS14-es út szépségein végighaladva jutottunk el első állomáspontunkra, szerdán délután 3 óra körül, mégpedig Velence Marghera nevű városrészébe, ahol egy Camping jellegű szálláshelyen, egy mobil házikóban szálltunk meg.
Maga a ház minden kényelemmel felszerelt, saját konyhás, étkezős, kéthálószobás, hálószobánkénti fürdőszobás kialakításával gyakorlatilag minden igényt kielégítő volt. Sajnáltam is, hogy csak egy éjszakát töltünk ott, de a program szoros volt, így már nem lehetett változtatni rajta. Mivel aránylag korán érkeztünk, így édesanyámmal egy gyors velencei séta is belefért a programba, úgyhogy a szállás elfoglalása után gyorsan átmentünk Mestrébe, ahol egy lakópark szegletében leparkoltuk az autót, majd buszra szálltunk és irány Velence!
A kimerítő séta után visszamentünk a szállásra, és nem volt más hátra, minthogy az utánpótláscsapatot várjuk, akik este 11 óra után nem sokkal meg is érkeztek.
Másnap reggel, bepakolva, elbúcsúzva a szállástól aztán bevettük Velence szigetét, és a rongyosra kopott vietnámi papucs, a tükörsimára kopott talpú cipők bizonyították, hogy bizony az egész napos talpalás nemcsak vizuális élményekkel járt. Velencéről sokat beszélni itt most nem érdemes, aki még nem járt ott, ne hagyja ki.
Majd nap végén felkerekedtünk, és irány Imola. A sötétben természetesen GPS nélkül valószínűleg még most is bolyonganánk valahol a mezőföldek között, ugyanis Velencéből Imolába nem vezet semmilyen út egyenesen, hanem vagy autópályán, vagy főúton, de hatalmas kerülővel lehet csak odajutni. Mi viszont úgy döntöttünk, hogy megyünk árkon-bokron keresztül, de lehetőleg egyenes vonalban. Így viszont olyan utakra is rámerészkedtünk, amit szerintem csak a helyi gazdák használnak a traktorjaikkal… De végül bejutottunk Imolába, és a pálya közepén levő úton leparkoltunk. Egy kis terepszemle után, kb. hajnal kettőkor nyugovóra tértünk, miközben SMS-ben arról is értesültünk, hogy a másik Zsigulis csapat is sikeresen megérkezett.
