Azzal már sokan bizonyára teljesen tisztában vagytok, hogy én vagyok az a szerencsés, aki annak idején megvehette azt a bizonyos kombi 124-es Fiatot, amely Monoron volt eladó tavaly előtt karácsony környékén.
Na most, ehhez a Fiathoz, restaurálási célzattal már elkezdtem alkatrészeket gyűjteni, innen-onnan, pl. tavaly az imolai börzén, Vaterán, Siroki Zolitól, Rónai Marcitól, de legfőképp az olasz ebayről. A postaköltségek racionalizálása végett azonban nagyon sok alkatrészt nem Magyarországra küldettem, hanem a tavaly általam felkutatott és megismert olasz Fiat 124-es klub egyik vezető tagjához, Paolohoz, egy Ancona melletti kisvárosba, Falconara Marittimába.
Most pedig, a kínálkozó lehetőséget kihasználva, a négy napot arra használtam fel, hogy egy kis velencei betérővel kiegészítve meglátogassam olasz barátomat, és elhozzam tőle az eddig megszerzett kincseket. A látogatás másik célja pedig az volt, hogy megszemlélhessem gyönyörű szép Fiat 124 Berlináját.
A csütörtöki út Velencébe és a pénteki velencei séta leírásával nem fárasztalak Benneteket, aki járt már Velencében, annak nem hiszem, hogy újat tudnék mondani. Aki még nem, az pedig menjen el, és fedezze fel maga!!! Higgyétek el, megéri!!!
Szombat hajnalban kerekedtünk fel margherai szálláshelyünkről, és vettük célba Anconát, hogy egy “rövidke” öt órás út végén találkozhassak régen látott (először és utoljára Imolában) barátommal, Paoloval és megismerhessem kedves feleségét, Paolát. Az út maga elég kimerítő volt, melyet nemcsak a tengerpart menti út változatossága és veszélyei, de a szinte áthatolhatatlan köd is nehezített. Ravennánál a terveimmel szemben sikerült a hosszabb kerülőúton menni (a ködben azt sem tudtam egy darabig, hol vagyunk), de a telefonomra az utazás előtti napon hirtelenjében letöltött Olaszország térkép, és az ingyenes GPS nagyon sokat segített. Talán még most is ott bolyonganánk valahol…
11 órára, verőfényes napsütésben érkeztünk meg Falconara Marittimába, ahol Paola fogadott minket, de rövid megismerkedés és beszélgetés után befutott Paolo is, aki elugrott a közeli boltba egy kis kiegészítésért, illetőleg hazahozta tárolóhelyéről a már említett Fiat 124-est, hogy megmutassa nekünk. Nyomban le is mentünk a garázshoz, amely előtt ott állt az eltéveszthetetlen formájú autó, a maga gyönyörűséges valójában. Lenyűgöző látványt nyújtott a tűző napsütésben, és itt jött csak ki igazán mélyzöld tónusa. Gyorsan körbejártuk, szemügyre vettük, és már vettem is elő a fényképezőgépet, hogy megörökíthessem a csodát. Először a motorteret vettem górcső alá, nagyokat csodálkozva az álló, lapos kivitelű légszűrőházra, a szinte kisautó-motornak tűnő, 1197 cm3-es blokkra és a többi érdekességre.
Majd jött az autó többi része is, körbe maga a járgány, utána a belsőtér.
Alig tértem magamhoz a látottak okozta sokkból, Paolo kiadta a vezénylést, mégpedig beszállás!!! Nagyon még az udvariassági hitetlenkedésre sem volt idő, mert már pattant is be az autóba, hogy indulunk. Szépen elhelyezkedtünk, érzésre szinte már megszokott volt, hiszen a belsőtér hangulata, érzete megtévesztésileg Zsigulis. Majd rövid indítózás után felpörgött a motor, de az addigi érzethez magunkban társított hanghatás elmaradt, ehelyett halk duruzsolással, kis mormogással adta tudtunkra motor, hogy ő bizony már szépen jár, bemelegítették, felkészítették erre a kis útra. Vendéglátónk nem árulta el tervét előre, így nemes egyszerűséggel elindultunk, forgolódtunk egy-két utcányit, és pár perccel később már a tengerparti főúton haladtunk Ancona felé. Hitetlenkedésemnek adtam hangot, miszerint ezzel a kinccsel kimerészkedik az általunk kimondottan vadnak ítélt olasz forgalomba, de részéről ez volt a világ legtermészetesebb dolga, és kellő lendülettel bizony oda is tette az autót az útra, nem óvatoskodott, haladtunk vele úgy, mintha egy mindennapi használatban levő járműben ültünk volna.
Első utunk a kikötő fölé tornyosuló dombon levő katedrálishoz, a Duomo di San Ciriaco-hoz vezetett. Innen mesés látvány tárult elénk, a kikötő, a hajógyár a dokkal, és ha a köd nem határolta volna be a látóterünket, akkor még talán a szinte szemben levő horvát partokat, vagy Velence tornyait is láthattuk volna. Ennek ellenére érdeklődésem még mindig a Fiat körül forgott, a készített képek is ezt bizonyítják.
Ezután a félsziget másik oldalán levő világháborús emlékműhöz mentünk át, itt is készült egy-két fotó az autóról.
Végül visszaindultunk kiindulási pontunk felé, Falconara Marittimába. De az út még tartogatott meglepetést számomra, mikor Paolo a pályaudvarnál a parkolóba hajtott. Majd nemes egyszerűséggel kiszállt, és közölte velem, innentől én vezetek tovább. Persze a megtiszteltetés mellett kellő öniróniával és némi félelemmel vegyítve jegyeztem meg, hogy remélem kötött rá extra biztosítást mindennemű káreseményre, de ő csak mosolyogva legyintett, és már szinte parancsba adta a vezetési felszólítást. Picit félve helyezkedtem el a vezetőülésen, és habár a felépítés, a kezelőszervek, és gyakorlatilag a feliratokon és a műszeregység egyes visszajelzőin kívül szinte megszólalásig Zsiguli környezet vett körül, mégiscsak egy 45 éves olasz autóban ülök, és nem a saját jól megszokott szovjet vasamban. De az indítás, és az első kuplungfelengedés megpróbáltatásai után már majdnem magabiztosan vezettem a Fiatot, és suhantunk az úton. A fent említett meglepetésemet már csak a fék tudta felülmúlni, Paolo által bevallottan nem sikerült még beállítani tökéletesre, így igencsak mélyen kezdett el fogni, amiért első alkalommal igencsak megijedtem, hogy most márpedig csúnyán összetöröm a járgányt. De sikeresen abszolváltam a feladatot, és fellélegezve értünk vissza vendéglátónk otthonához – mármint én lélegeztem fel, hogy annak ellenére, hogy eszméletlenül élveztem Paolo eme ajándékát, ugyanakkor volt bennem félsz, nehogy most történjen valami visszafordíthatatlan.
Még egyszer körbenéztük az autót, majd Paolo hidegvérrel manőverezte be autóját a garázsba, néhol csak milliméterekre kormányozva el a falak sarkától, amit én már nézni sem mertem.
Eme élményekkel gazdagodva mentünk fel Paolohoz, ahol a nap többi részét töltöttük el baráti társalgással és egy hihetetlenül finom ebéd elfogyasztásával.
Ezúton köszönöm vendéglátómnak és barátomnak, Paolónak, kedves és elragadó feleségének, Paolának a szíves vendéglátást, a baráti szeretetet, amellyel édesanyám, Levente barátom és felém viseltettek.
Remélem, mihamarabb újra személyesen találkozunk!
Megkövetem magam, és ezennel kiegészítem fenti írásomat az alábbiakkal:
A megnevezett tagtársakon kívül természetesen nem hagyhattam volna ki megemlíteni Raffai Bélát, akitől szintén számos, relikviának számító Fiat alkatrészt sikerült beszereznem. Ezúton is köszönöm Neki is a segítséget.