Tompa Gábor ritkaságra bukkant egy lengyel hirdetési oldalon. Mindjárt bele is ugratta két másik klubtársunkat, Rónai Marcit és Bóna Zolit, hogy menjenek el az autóért. Rónai Marci meg megírta az utazás történetét:
Az eset szokványosnak indult, már ha szokványosnak lehet mondani, hogy Lengyelországba megyünk egy Zsiguliért. Bár a szóban forgó darab ritka példány, egy, a hirdetésben még okkersárgának tűnő, 1978-as 21061-es, azaz Lada1500S típus korai példányát gondoltuk becserkészni, pontosabban Tompa Gábor, lelkes klubtagunk játszott el a gondolattal, gyűjteménye gazdagítására. Az ötlet jónak tűnt, mivel a mostanság többünkben kialakult korai 2106os gyűjtőszenvedélyt színesítette volna, ráadásul 1500S típus Magyarországra csak 1980-ban érkezett először. Ezt a típust csak a 1500-as motor különbözteti meg a korai 2106-osoktól, melynek beépítését valószínűleg a luxusadó elkerülése indokolhatta.
Az autó a képek és az első tulajdonos elmondásai alapján kitűnőnek ígérkezett, így hát semmi sem tántoríthatta el a Veterán Zsiguli Egyesület három tagját a szóban forgó úttól. Az imolai úton már összeszokott Tompa-Bóna-Rónai hármas szombat este nekivágott Lengyelországnak. Gabi nővére Honda terepjárója színültig volt Zsiguli alkatrésszel, szerszámokkal, pótkerékkel. Nem bíztuk a véletlenre az esetleges hazaúton felmerülő műszaki hibákat, az autót ugyanis saját lábán terveztük hazahozni. A számításba csak az oda úton jelentkező problémákat nem vettük bele, a „zsigamotyó” nem segít a Hondán, ugyanis Miskolc előtt úgy döntött az autó, ledob bennünket a hátáról. A kézifékkel támadt szorulásos probléma, úgy tűnt végleg megálljt parancsol, de láss csodát, elillant a ferodolszag, és ezzel megadta a lehetőséget a gyors hazatérésre. Visszafordulunk tehát, míg meg nem gondolja magát…
A kialakult intő jelről úgy gondoltuk, családot, asszonynépet nem tájékoztatunk. Minek feleslegesen borzolni a kedélyeket??? Szóval, vissza Gáborékhoz, ott gyors lóváltás benzines Passatra, az összes motyó átrámolása, és mintha mi sem történt volna, újra nekivágtunk célunknak. A jó öreg német technika egész úton feledtette velünk a kezdeti megpróbáltatásokat, példásan viselkedett.
Éjféltájban értünk a szlovák határra, Gabi rokonaihoz, egy kis faluba, ahol a 3 elvetemült zsigabolond királyi kosztot és kvártélyt kapott éjszakára. A jóféle házipálesz hamar elringatott mindhármunkat.
A hasonló színvonalú reggeli után újult erővel vágtunk neki az útnak, ami a verőfényes napsütésben (végre) eseménytelen volt. A lengyel határon rövid méregtelenítés, majd érkezés a célhoz. Pontosabban érkezés volna, de a házszámokban semmilyen logikát nem véltünk felfedezni az egy utcából álló falucskában. A 650 mellett volt a 12. Ha nincs nálunk a Zsiguli fotója, talán soha nem találunk oda. A hosszas kézzel-lábbal történő magyarázkodás során ugyanis ez jelentette az egyetlen támpontot. 
Végül valóban megérkeztünk a célhoz, ahol az udvarból nézett ránk a 2106-os ezüstbetétes szigorú ikerszeme. Ahogy szemeztünk egymással – mint akik a nőt gusztálják -, az érkezés öröme gyorsan tovaszállt. Az én mosolyom is úgy fagyott arcomra, mint hajnali pára. Két okból kifolyólag: az egyik még pozitív, az autó színe ugyanis okker helyett karamellbarna volt, viszont a messziről látszó rozsdás hólyagok, lukak már kevésbé voltak szívmelengetőek. Ahogy csökkent az autó és a köztünk lévő távolság, úgy emelkedett a vérnyomásom. Mire nyitogatni kezdtem, már a gutaütés határán voltam. Végül a motor megszólalása volt a kegyelemdöfés.
Még korábbi, telefonos érdeklődésünkre, miszerint eljön-e lábon Magyarországig az autó, azt a kissé degradáló választ kaptuk: „méghogy Magyarországig? Visszamegy ez a gyárba is…” Hát én a kertkapuig sem szívesen álltam volna ki vele. Lelki szemeimmel láttam, hogy hullik alattunk atomjaira az autó a Tátra szerpentinjein.
Egyébként az autó első tulajdonosa egy kedves, bár láthatólag enyhén háborodott bácsika, mit sem törődött velünk, őt teljesen lekötötte elhízott fekete macskája, mellyel egész ottlétünk alatt elfoglalta magát.
Az unoka kezdett tört angolsággal dicshimnuszokat zengeni a papa kedvenc autójáról. Néha lengyelre váltott, mit sem törődve kínos röhögésünkkel. Ahogy hárman egymásra néztünk, egyértelmű volt, egy autóval megyünk haza, amelyikkel jöttünk.
A látottak hatására mindannyiunknak különböző reakciója volt: Gabi, a leendő tulaj, csalódott. Zoli, a tőle már megszokott nyugalommal számlálta a tyúkszart az autó körül a betonon, és szerintem azon gondolkodott, mit is keresünk mi itt az Isten háta mögött. Én pedig meg tudtam volna fojtani macskástól, tyúkostól az egész lengyel famíliát. 
Hát ennyit a lengyel-magyar barátságról. Az autót nem is nagyon kommentálnám, a színe, évjárata, típusa tényleg kurrencia, az állapota viszont tragikus. Ez jól látható a képeken. Kiderült, hogy hirdetésben szereplő, általunk nézegetett képeken az unoka sokat dolgozhatott. Minden rozsdás lyuk eltüntetve, ahogy kell!
Eladóink nem értették gondterhelt ábrázatunkat, meg voltak róla győződve, hogy visszük az autót, sőt egyenesen csodálkoztak, amikor finoman közöltük a nemleges választ. A helyzethez mérten szerintem úri módon viselkedtünk, sőt még egyesületi szóróanyagot is kaptak. Lássák, kivel van dolguk. Gyors és hűvös elköszönés után hazafelé fordítottuk a kormányt. Innentől fogva minden szakadt Zsiguli mellett meg kellett állni, hátha megtaláljuk a nagy Ő-t.
Egyébként az autó fő érdekessége, hogy az alvázszáma 2106-os, csak a típustábláján szerepel a 21061, és persze a 2103-as motorszám, nem úgy, mint a hazai, 1980 utáni autókon, ahol már az alvázszám is 21061-gyel kezdődött. Ráadásul típustáblája pirossal van írva, ami exportkivitelt jelent.
A hazaút (majdnem) eseménytelen volt, leszámítva azt az aprócska 60 km-es kerülőt, mely az én (leány)kérésemre irányult. A főútról letérvén, gyönyörű hegyi falvak között vezetett kacskaringós, erősen kátyús utunk. Közben vészesen fogyott üzemanyagunk, olyannyira, hogy a német csoda már 0 km-re elegendő benzint mutatott Krasznahorka kies erdeiben. De végül jó volt hozzánk, és elgurult a még 20 km-re lévő töltőállomásig.
Megtankolván, a Passat újult erővel szaladt bele az első szlovák traffipaxba. Pontosabban, szaladt volna, ha 50 méterrel a biztos urak előtt nem kérek egy gyors megálljt útitársaimtól, hiányos toalettem rendbe hozására. Az induló lendületünk szerencsére nem volt elegendő a szlovák traffipaxnak, de azért a sebesen húzkodott biztonsági övek látványa megállításra késztették a rend őreit. Szimpatikusak lehettünk, mert büntetlenül távoztunk.
Utolsó etapként egy röpke megállás következett legújabb hódításomnál (addig a fiúkat elküldtem a szomszéd faluba újabb Zsigulit keresni) fél óra intim kimenő formájában. Rögtön meg is kértem a Kedves kezét, mondván: jöjjön velünk Pestre, hozománya már úgyis megvan, egy szétrohadt, karamell színű 2106-os emlékei. De hát ez nem hatotta meg, és az útitársaktól kapott fél óra alatt sem tudott összecsomagolni, hát otthagytuk szegényt, ahogyan a Zsigulit is!
Sziasztok.
Köszi , hogy megosztottátok az élményeket velünk is. Nagyon jól sikerült a cikk, élveztem. Sajnálom ,hogy hiába fáradtatok , bár azért az út nagyon szép volt a képek alapján. Kívánom hogy a Jézuska vagy az újév hozzon 06-ost. Hajrá.
szeVAZtok!
Örömmel olvastam az utazásotokról,sajnálom,hogy nem jártatok sikerrel,de legalább jól szórakoztatok.Örülök,hogy Marci egyre gyakrabban publikál az oldalon és így egyre jobban részt vesz az egyesület életében,remélem még sokszor olvasom majd az írását!
Jöhetnek még nyugodtan az ilyen élmény beszámolók,ha van valakinek,ezzel is színesebb lesz az oldal.
Üdv.:Zsolt